Épp, hogy túl vagyok a canyoning élményem feldolgozásán, nem teljesen "százas" spanom megint megtalált! Most egy újabb, eget rengető ötlettel állt elő. Ugorjunk. Nem, nem ejtőernyővel, hanem kötéllel. Miközben döbbenten néztem rá, azon gondolkodtam, hogy találta ezt ki nekem, és azonnal válaszolni akartam, de meglepetésemben szóhoz sem jutottam. Szerintem a kihíváson kívül az arcomon megjelenő aggodalom, és csípőből jövő ellenállásom leküzdése motiválja.

Ahogy álltam a nappali biztonságot jelentő padlóján, a gondolatok szédületes iramban kezdtek cikázni az agyamban: bungee-jumping… mit is tudok róla? Illegálisan kezdődött az USA-ban, ahol hidakról ugráltak, a mai biztonságot nyújtó körülmények megléte nélkül… rémhírek, amik komoly sérülésekről szólnak… a pár éve történt tragikus Siófoki baleset, ahol egy egész kosárnyi osztrák turista zuhant 50m-ről a leszakadt kosár miatt a sekély strand vizébe… mind meghaltak.

„Ki van zárva!” – mondtam ki hangosan. Természetesen egy kaján szempár nézett vissza rám, egy szélesre húzódó mosoly koronájaként. „Mi baja ennek?” – tűnődtem a szerintem teljesen jogos felvetésen.

Látva szokásos ellenállásom, lelkes mesélésbe kezdett a máshoz nem fogható élményről, a szabadságról, lebegésről, az emberben ősidők óta tomboló repülés utáni vágyról; törzsekről, ahol a férfiak a jó termés reményében egyfajta rítusként ugrálnak a mai napig a magasból aratás idején. Sőt, még egy hosszas fejtegetésbe is belement a kötél és a köldökzsinór kapcsolatáról… a válaszom azonban ridegen hangzott: nem! Ezzel én lezártnak tekintettem a kérdést.

Egy hét múlva (úgy látom ez visszatérő időszak lesz), gondolom, már sejtitek, ott álltam a daru tövében. Lentről néztem a számomra szédületes magasságban lévő kosarat, és mindenkit javíthatatlan hazárdőrnek tartottam, aki képes oda felmenni, majd még le is ugrani onnan.  Tériszonyos vagyok. Ez borzasztó. Olyan, mintha egy macskát próbálnának rávenni az úszásra. Egyszerűen lehetetlen oda felmenni. Megint, a már jól ismert önbecsülésem hangja szólalt meg a fejemben, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy pont én nem tudnám-e megtenni, amikor olyan határozott, erős vagyok? Igen. A földön. Nem, ha kihúzzák a lábam alól a talajt.

Azért nekiindultam. De csak úgy mertem vállalni, ha tandemugrást hajtunk végre együtt. Némi biztonságot nyújtott a tudat, hogy velem lesz, de most valójában egész testemben remegtem. Mindkettőnk lábához két-két pántot rögzítettek, majd belebújtunk egy, a sziklamászásnál használt vállkantáros beülőbe. Ezután a „pók”-ot hozzánk kötötték. Pár másodpercnyi készülődés lelkileg, majd:

UGRÁS! 

Életem legveszedelmesebb pár másodperce volt. Rémisztő, ahogy egy gyorsvonat sebességével közeledett a föld. Még a visításhoz sem volt időm! De ha lett volna, akkor sem tudok, mert egy hang sem jött ki a torkomon! Nem tudtam teljesen felfogni, hogy mit éreztem igazán. A szelet az arcomban, azt igen! Furcsa, hogy egy pillanattal késöbb már nem csak félelmet éreztem. Az izgalom és a félelem mellé valami felemelő és magasztos érzet is társult a szabadesés közben. Pillanatnyi szabadság! De tényleg csak pillanatnyi, mert rettenetesen gyorsan zuhantunk a víz felé. Nagy levegőt vettem és felkészültem az elmerülésre. Felesleges volt. A fejünk bele sem ért a vízbe! Érdekes, hogy én mégis átéltem belülről a csobbanásés a merülés élményét. A vérnyomásom, az adrenalin szintem, gyomrom mind az agyamban lüktetett, zakatolt, mint az előbbi ominózus gyorsvonat. 

Ekkor, hirtelen minden tiszta és valóságos lett. Picit pörögtünk még, tekeredtünk ott a levegőben lógva, fejjel lefelé, majd szépen lassan és óvatosan leengedtek minket, az addig néhány méternyire várakozó csónakba. Még ekkor sem tudtam szóhoz jutni. Hamar kiszabadítottak a kötelékek szorításából, majd irány a part. Hiába volt a szilárd talaj a lábaim alatt, ők bizony folyamatosan remegtek. És hirtelen kitört belőlem a felszabadultság, a túlélés, a különlegesség, a teljesítmény érzése. Ott és akkor, egyszerre olyan kerek volt a viág!

Mindent egybevetve bátran kijelenthetem, hogy… megérte! 



Írta: Jr.