ELŐSZÓ

Az ejtõernyõzés az elmúlt évtizedekben világszerte tömegméretû sporttá vált és az ejtõernyõs klubokban ez idõ alatt többezer ugrót képeztek ki. A honvédelmet szolgáló ejtõernyõzésrõl áttérünk a polgári és sport-ejtõernyõzésre, ezért más kapcsolatrendszer, más hangnem, más oktatási és képzési formák szükségesek az ejtõernyõs alap- és sportkiképzés területén. A technikai fejlõdés gyors növekedése és az új eszközök széleskörû elterjedése az oktatásban, lehetõvé teszik az eredményesebb, alaposabb, gyorsabb kiképzést. A technikai fejlõdés mellett az emberi oldal változása is szükségszerû és meg kell jelennie egy olyan intelligens oktatógárdának, amelyik a pedagógiai tudomány alapismereteivel felvértezve, biztos szakmai tudással rendelkezve, a pszichológia alapelemeit magáénak tudva, megoldja az ejtõernyõsök korszerû kiképzését. Az oktatáson és a képzésen kívül ki kell alakítani a jó csoportszellemet, az összetartozás érzését, az együttmûködés zavartalanságának, a sporttársias segítõkészségnek a magas fokát - azaz nevelni is kell. Az alapkiképzés után a sportolóvá való felkészítés nagy munkája következik és a nemzet itt kapja vissza fiaitól és lányaitól a nagy eredményeket azért a gondoskodásért, amelyben gyermekeit részesítette. Ehhez a nagy munkához kíván segítséget nyújtani az oktatóknak ez a könyv 
 

I. AZ OKTATÁS ELMÉLETE

"Az oktatás a kiképzés folyamán valósul meg ''

Az oktatást alá kell rendelni a kiképzés céljainak. Szükséges tehát meghatároznunk a kiképzés célját és a kiképzéssel kapcsolatos elvárásainkat.

A kiképzés célja:

Az ejtõernyõs kiképzés célja az ejtõernyõs felkészítése az ugráshoz szükséges eljárások megismerésére, elsajátítására, begyakorlására, hogy azokat a készség szintjén, szinte automatikusan, de mégis tudatosan, kellõ biztonsággal tudja alkalmazni.
A kiképzésnek biztosítania kell:
1.) oktatás hatékonyságát; 2.) a kitûnõ alapképzést; 3.) a sporttevékenység megalapozását; 4.) a versenyzõképzést; 5.) a magasfokúan képzett oktatókat.
A kiképzés elméleti továbbfejlesztéséhez, felújításához és a mindenkori követelményekhez való igazításához elengedhetetlenül szükséges a legjobb oktatók közremûködésével létrehozni egy módszertani csoportot, amely rajta tartja a szemét a világ ejtõernyõzésének eredményein, maga is kísérletezik és továbbítja ezeket az eredményeket a többi oktatóhoz. A pedagógia olyan tudomány, a beletartozó módszertannal együtt, hogy bárki az elveit és a metodikáját megtanulhatja és alkalmazhatja. Amikor mégis a legjobb oktatókat említjük, akkor azt értjük ez alatt, hogy õk azok, akik a legtöbb ismerettel rendelkeznek az ejtõernyõzés elmélete és gyakorlata területén. Minden oktatás legfontosabb jellemzõje, hogy az elméletet, a bemutatást, a gyakoroltatást össze kell kötni és lehetõleg együtt csinálni illetve a növendékekkel csináltatni. A megismerés útja az eleven szemlélettõl az elvont gondolkodásig vezet, mely a törvényszerûségek, a folyamatok alapos ismerete alapján a gyakorlati alkalmazást erõsíti. Elméletet és gyakorlatot egymástól elválasztani nem lehet. Minden módszer jó, ha az oktató eléri vele célját, a biztos tudás kialakítását. Ezért szorgalmasan kell kutatnunk, gondolkodnunk, hogy egyre jobb módszereket alkalmazhassunk. Ezek kiötlése az állandó elemzés módszerét alkalmazva az oktatókon múlik csak.

Az elmélet és a gyakorlat között azonban van még egy lépcsõfok, amely a képzés elnevezést viseli. A képzés folyamatában azokat az ismereteket közöljük, melyek a gyakorlati végrehajtáshoz szükségesek.

Az ejtõernyõs képzés több területen folyik:
a.) a fizikai felkészítés;
b.) az elméleti képzés
c.) a gyakorlati képzés - melyhez hozzátartozik maga az ugrás is területén.

A fizikai felkészítés az állóképesség, az erõ, a ruganyosság, a testhelyzet érzékelés és irányítóképesség fejlesztésén alapul. A kimondottan ejtõernyõs torna mellé más edzõeszközöket, sportszereket is be kell sorolni, sõt kiegészítõ sportágak (futás, súlyemelés, úszás stb.) mûvelését is szorgalmazni kell. Az elméleti és gyakorlati képzés ideális megoldása a tanfolyam vagy a táborszerû képzés lenne; ez azonban drága. Legtöbbször valamilyen tanterem áll csak rendelkezésünkre. Nem mindegy azonban, hogy milyen ez a tanterem. Fontos, hogy barátságos, kellemes, klubszerû legyen, ahol otthonosan, jól érzik magukat az ejtõernyõsök. Fontos követelmény a jó megvilágítás, a fûthetõség, az elégséges szellõzés valamint a kényelmes ülés és íráslehetõség. Elõnyös, ha az ejtõernyõ bemutatásához és hajtogatásához megfelelõ nagyságú terem áll rendelkezésre. A falakon az ejtõernyõs kiképzéshez szükséges rajzokat, fényképeket, plakátokat helyezzünk el. A szemléltetéshez nagyon jól használhatók a különféle modellek, melyek a gyakorlati oktatást és a begyakorlást jól szolgálják. Az ejtõernyõs klubban végzett gyakorlati oktatás mellett a gyakorlati oktatás és képzés terepe a repülõtér is, ahol megtanulják a repülõtéri rend szabályait, megismerkedhetnek a nyitott ejtõernyõ földetérés utáni megfékezésével, gyakorolhatják az ejtõernyõ behajtását repülõtéri körülmények között stb. A kiképzés az alaptanfolyamokon történik: mind a kezdõk, mind a továbbképzõsök felkészítése. Elõre kell bocsátani egy általános pedagógiai szabályt: inkább dicsérjük meg a növendékeket, mint szidjuk. Bár a kiképzés során a hibák állandó elemzése történik - hiszen a biztonság mindenek elõtt - mégis használjunk fel minden kis lehetõséget, hogy dicsérõ szóval biztassuk õket. Az oktató dicsérete egy kezdõ számára, az edzõ szava a sportoló számára a legkellemesebb hang a világon.

Az oktatás eszközei:

Az oktatás eszközei a jobb megértést, a valósággal való találkozást, a szemléltetést szolgálják. A szemléltetés sohase legyen öncélú. Amit bemutatunk, azt elemeztessük növendékeinkkel: célját, mûködését, hasznosságát. Az oktatás eszközeit, ha nem tudjuk beszerezni, akkor magunk kell, hogy elkészítsük. Megéri.

Az eszközök haszna:
a.) a növendékek számára élethû, könnyebben elsajátítható értelmezéseket adhatunk;
b.) konkrétabb, mint a beszéd, jobban érthetõ;
c.) rövidebb idõ szükséges az ismeret átadásához és befogadásához;
d.) az érdeklõdést jobban felkelti;
e.) az oktató könnyebben tud magyarázni;
f.) a megértés könnyebben ellenõrizhetõ.

Az oktatási eszközök fajtái:
- az írásos anyagok - könyvek, újság- és folyóiratcikkek, jegyzetek, kézikönyvek és lexikonok;
- hangkazetták;
- videofelvételek, filmek, diapozitívok, fényképek, rajzok, grafikonok, táblázatok;
- modellek, makettek, térképek;
- eredeti tárgyak.
 

Ma az oktatás eszközei közül fontosságban elõretört a videokamerával készített videofelvétel. A kamerák kis mérete különösen alkalmassá teszi mind a zuhanóugrások, mind a bekötött ugrások, de más ugrások felvételére is. Elõnye, hogy könnyen visszajátszható; nem kellenek különleges körülmények a vetítéséhez; könnyen megvitathatók a látottak; kiemelhetõk és megállíthatók a részletek; a növendék saját szemével láthatja a hibáit, melyet az oktatóval és társaival kielemezhet. ( Bár külföldön elterjedõben van, hogy az oktató együtt ugrik tanítványával és közelrõl szemlélheti annak tevékenységét.) Az oktatás közvetett eszközei az oktatók részére szervezett bemutató foglalkozások is. Ezek a bemutatók vagy egy teljes foglalkozásanyagát ölelik fel (kiképzõ foglalkozás) vagy többféle egyedi módszer alkalmazását ismertetik meg. Az utóbbi a kedveltebb az oktatással foglalkozók körében, mert a teljes foglalkozások bemutatásakor sok olyan részletet kell végignézni, amelyet a tapasztalt oktatók ismernek és ezért kevés az újdonságtartalmuk. A teljes foglalkozás bemutatása inkább a kezdõ oktatók számára fontos, vagy kezdõ oktatók tanfolyamán alkalmazható. El lehetne terjeszteni és meg lehetne szervezni olyan képzési lehetõséget, hogy az oktatók egymás foglalkozásaira elmennének látogatóba. Ilyen alkalmakkor azonban illõ az elõzetes bejelentkezés. A látogatásokon nem csak a jól sikerült dolgokból lehet tanulni, hanem a kevésbé sikerültekbõl is.
 

Oktatás módszertan (Didaktika)

A didaktika az oktatás elmélete. Általános kérdéseket old meg, melyek minden tanítás és tanulás alaptételei. Az oktatóknak ezeket az iránymutatásokat ismerniük és alkalmazniuk kell, ha elfogadható, netán jó oktatási eredményeket akarnak elérni.

Alapelvei a következõk:

1.) Az elmélet és a gyakorlat legszorosabb összekapcsolása a képzéssel. Mind az elmélet, mind a gyakorlat területén vannak olyan részletek, ahol nem elegendõ elmagyarázni az anyagrész elméleti oldalát, vagy bemutatni a gyakorlati végrehajtást.
Arra is szükség van, hogy a növendékek maguk is gyakorolják és elsajátítsák az elméleti tennivalókat. (Pl. Az ejtõernyõzés fizikai számításai) és a gyakorlatban alkalmazni tudják azokat. (Pl. Az ejtõernyõ hajtogatása). Ezekre a feladatokra képezni kell a növendékeket. Addig gyakorolni velük együtt, amíg készséggé nem válik az elméleti és gyakorlati ismeret.
 

2.) A TUDOMÁNYOSSÁG elve

A megnevezés is mutatja, hogy a megismerés folyamatát a tudományos eredmények alapján kell végigjárni. Ellenõrizetlen tényeket, folyamatokat, vélt törvényszerûségeket nem oktathatunk, csak olyanokat, melyeket a tudományos vizsgálat és a gyakorlat próbájának alávetettek.

Ennek néhány szabályszerûsége van:
a.) az ismerttõl kiindulva haladunk az ismeretlen felé;
b.) ki kell emelnünk a magyarázatból a lényeget és el kell választanunk a kevésbé lényeges részletektõl. Mindez érvényes annak ellenére, hogy illusztrációként, szemléltetésként lényegtelen dolgokat is megemlítünk a magyarázatunkban.
c.) mindennek meg kell mutatni az okát és a következményét. Ez néha hosszú láncot alkot, de az összefüggések ismeretének hiánya gyengíti a megértést. Ezért a logikus magyarázat az összefüggések sorozatának bemutatásán keresztül érheti el csak a célját.
d.) a történetiség elvének alkalmazása azt jelenti, hogy egy nézetet, egy folyamatot vagy egy tárgyat (Pl. ejtõernyõ) mindig kialakulásának, fejlődésének rövidebb vagy hosszabb történetén keresztül ismertessünk meg.
 

3.) A RENDSZEREZETTSÉG és a RENDSZERESSÉG elve:

Az oktatásnak a témakört rendszer szerint kell bemutatnia. A rendszer a gondolatok logikus kifejtésén alapul. Minden megállapításnak, amit kimondunk, az elõzõ gondolaton kell nyugodnia. Az oktató tehát logikus egymásutániságban fejtse ki gondolatait, ismertesse a tananyagot. Ez vonatkozik a tananyag nagy egységeinek tervezésére éppúgy, mint az egyes foglalkozási anyagok részeinek egymásra építésére. Nem szabad logikai hézagokat hagyni, több gondolati lépcsõt átugrani, mert meg nem értést eredményezhet. A növendékek ismeretei nem akkor kerülnek fejeikbe, amikor lejönnek ejtõernyõzni, és kiképzésre járnak. Van elõzményük a családból, iskolából, a tömegtájékoztatási eszközökbõl, mûvelõdési intézményekbõl stb. Ezeket a különféle ismereteket az iskola úgy-ahogy rendszerbe foglalja. Nekünk a kiképzés végére az ejtõernyõs ismereteiket kell rendszerbe foglalnunk. Ezt csak akkor tudjuk elérni, ha az oktató munkája is a rendszerességen alapszik.
 

4.) A tudatos, ÖNÁLLÓ ISMERETSZERZÉSRE TÖREKVÉS elve

A tudatos tanulás alapja a tanulás céljának ismerete. Ezért a kezdõ növendéknek meg kell magyarázni a kiképzési anyag ismeretének fontosságát. A tudatosság megsokszorozza az aktivitást, növeli a tanulási kedvet és kiterjeszti az érdeklõdési kört; tehát mûveltségfejlesztõ tényezõ is. Különösen az ejtõernyõs versenyzõknek van szükségük nagyobb tudásra és magasabb intelligenciára. Az olyan növendékeknek, akik nem tudják, hogy mit tanuljanak, mivel foglalkozzanak alaposabban, okvetlen szükségük van irányításra (Pl. fizikát az ejtõernyõzéshez), ami segíti az ugrások végrehajtásánál, az ugrási folyamat részeinek megértésénél. Nem elég azonban az ejtõernyõzéssel kapcsolatos tudományok tanulmányozására biztatni. Meg kell ismertetni a kultúra más területeivel is õket, mivel minden, emberekkel foglalkozó vezetõ kötelessége a rábízottak mindenirányú személyiségfejlesztése. A kultúra különbözõ ágainak más a logikája és a többféle logika alapján történõ gondolkodás képessége nyitottabbá teszi az észjárást és problematikus helyzetekben hamarabb talál megoldást. E nélkül mellesleg megfosztanánk az önálló ismeretszerzés nagy élményétõl is. Rá kell szoktatnunk õket, hogy az ejtõernyõsnek nem csak testi erõfeszítéseket, hanem szellemieket is kell tennie. Az öntevékenység legmagasabb formája az úgynevezett kreativitás. Amikor a növendék biztos, alkalmazni képes tudással rendelkezik és megszerzett bizonyos mennyiségû logikai ismeretet, megérti a részletproblémákat és gondolkodni kezd a megoldásukon. Néhány probléma után új szemlélettel fog élni: megváltoztatni a rosszul mûködõt, újabb módszereket alkalmazni. Ez pedig biztosan nem válik majd az ejtõernyõzés kárára. Látjuk tehát, hogy a tudatosság és az aktivitás egymást feltételezik, egyik a másiknak a gerjesztõje. 
  

5.) A tanulásra késztetés elve - MOTIVÁCIÓ

A tanulást nem lehet erõszakolni. Az erõszakos módszerek az oktatásban éppen ellenkezõ hatást váltanak ki, taszítanak. Amíg a fiatal ésszel nem éri fel, hogy tanulni hasznos, célszerû, mert az életben tudásra van szükség, addig nem fog céltudatosan tanulni. A tanuláshoz, a cselekvéshez vezetõ útra azonban rásegíthetjük, ha olyan érveket sorakoztatunk fel - oktatói tekintélyünket is latba vetve - melyeket elfogad növendékünk. Ehhez bármely igaz érv elegendõ, amely lehet észérv, lélektani érv, érdeket feltáró érv. Az erõfeszítésre késztetés azonban nem csak a tanulásra vonatkoztatható. Szükség van idõnként fizikai erõfeszítésre, cseekvésre ösztönzésre is. A fiatalok szívesen végeznek értelmes, tehát hasznos tevékenységeket. A felesleges munkát nem szeretik. Az ejtõernyõzésért szívesen dolgoznak, mivel motiválja, ösztönzi õket az ugrás. A könnyû feladat nem lelkesíti õket, mert ki szeretnék próbálni erejüket, képességeiket. A túl nehéz feladat, vagy a túlságosan sok feladat elkedvetlenítõ, és ha nincs elég kitartás bennük, felhagynak vele. A feladatokat a növendékek képességeihez kell mérni. Természetesen idõnként próbálkozni kell meg tudnak-e már birkózni nehezebbel. Az oktató a feladatokat csoportokra oszthatja ki, közös kidolgozásra. Ilyenkor az erõsebb szellemiségû segít a gyengébbnek a megoldásban, de azt nem szabad megengedni, hogy a legjobb egyedül oldja meg a többi helyett. Az ilyen, több személyre kiadott munkát csoportfoglalkozásnak nevezik. Természetes, hogy nem egy, hanem több csoportról van szó. A kijelölt feladatok elvégzése után a csoportok, a logikai felépítettség sorrendjében elmondják a többieknek kutatásaik, megoldásaik eredményeit. A feladatokat nehézségi fokuk alapján személyekre szólóan is lehet differenciálni. A fontosabb dolgokra a növendékek jobban odafigyelnek, mint a parttalan elõadásokra.(Bár nem mindig tudják elválasztani a lényegest az esetlegestõl.) A késztetés leghatásosabb módja a dicséret és a jutalom. Mindkettõ jobb teljesítményre ösztönöz, fokozza az önbizalmat, a csoporthoz való tartozás érzését (identitást). A hiba és hiányosság napvilágra kerülése lehet elkedvetlenítõ, de buzdító hatású is. A hibák értékelésénél az oktatónak ismernie kell a növendék egyéniségét, mert e szerint kell vagy selyempapírba vagy durvább csomagolópapírba pakolni a mondanivalóját.

6.) A SZEMLÉLETESSÉG elve

A szemléletes elõadásmód az emberi fantáziát ragadja meg. Nem azonos a szemléltetéssel, amit akkor alkalmazunk, amikor már más módon nem tudjuk érzékeltetni eléggé a tanítandókat. A szemléletesség gondolatainkra hat külsõ, fõként szellemi hatások következtében. Nagyon fontos az oktató állandó eszközének, a beszédnek szemléletessége. Amikor magunk nem tudunk valamirõl érzékletesen beszélni, akkor kölcsönözhetünk szép és pontos leírásokat könyvekbõl. Általában az elvont dolgok megjelenítésére használjuk a szemléletesség módszerét : ilyenek a fogalmak. (A zuhanásról mennyit tudunk beszélni, és milyen érzékletesen.) A szemléletesség alkalmazásánál valamilyen ténylegesen létezõ dologról vagy folyamatról adunk képet, mely a növendékek tudatában egy elvont fogalomként rögzül. Addig nem szabad abbahagyni a jelenség leírását, azaz jellemzõinek felsorolását, amíg nem jelenik meg tudatukban az elvonatkoztatott (absztrahált) fogalmi kép. Ez a fogalomalkotás nem lesz azonos teljesen azzal, amirõl az oktató beszélt, de nagyon megközelíti azt. Ezért ne csodálkozzunk, ha visszakérdezéskor nem pontosan azt kapjuk, amit mi adtunk le.  
 

7.) Az összpontosítás elve - KONCENTRÁCIÓ

Az oktatási koncentráció célja, hogy a korábban szerzett ismereteket felhasználjuk a velük összefüggõ új ismeretek elsajátításakor. Ezek az ismeretek vagy a tananyagon belül találhatók vagy más tantárgyak anyagában, esetleg bármely más szellemi alkotásban. A tananyag összpontosítás segít az ismeretek megerõsítésében és megfelel annak a korábban már említett szabálynak, hogy az oktatásban az ismerttõl az ismeretlen felé kell haladni a megismerés folyamatában.
Ugyanakkor az ismeretrendszerek közötti összefüggéseket is megmutatja. Ezt az elvet minden lehetséges alkalommal érvényesíteni kell. Ilyenkor azonban megnõ a veszélye annak, hogy túl sok dologról esik szó vagy annyi hasonlóságot említenek a növendékek, hogy nem marad idõ a foglalkozás eredeti anyagának megtárgyalására. Meg kell említeni, hogy a didaktikában van egy hasonló kifejezés, a koncentricitás, ami azt jelenti, hogy egy-egy témát vagy fogalmat nem a maga teljességében oktatunk, hanem több lépcsõben; az ismeretet e körben egyre gazdagítva jutunk el a teljes megismeréséhez, egyre bõvítve a fogalmi köröket. Bizonyos értelemben ez is koncentráció az anyagon belül, csak a koncentricitás az anyag logikai sorrendje miatt jelenik meg.

8.) Az ÉRTEHETŐSÉG elve

Az érthetõség elve azt jelenti, hogy a tananyag feleljen meg a kiképzendõk kulturális, iskolázottsági, szellemi szintjének. Olyan csoportot azonban sohasem találunk, ahol mindenki egy szinten lenne. Ezért le kell szállnunk egy viszonylag alacsonyabb szintre, hogy a túlnyomó többség megértsen bennünket. A többieknek vagy külön el kell magyaráznunk újra vagy rá kell bíznunk õket az értelmesebbekre. Az anyag tanításánál a fokozatosságra is ügyelnünk kell. A könnyebb témáktól haladjunk a nehezebbek felé. Mindent meg kell tanítani elõzõleg, ami egy nehezebb téma megértetéséhez szükséges.

9.) A TUDÁS TARTÓSSÁGÁNAK elve

A kiképzés folyamán olyan tudást kell nyújtanunk, amely maradandóan megtapad és szükség esetén kevés gondolkodással felidézhetõ. Szállóige már, hogy a tudás apja a tanulás, az anyja pedig az ismétlés. Nagyon fontos a fogalmak, tények,

összefüggések pontos ismerete, mely az oktató pontos, szakszerû megfogalmazásain alapul. Ezek azok az eszközök, melyeket a tudás alkalmazásánál mindig használni kell. A kiképzés tananyagát is rendszerezni kell. Erre szolgálnak az összefoglaló-rendszerezõ foglalkozások.

Nem kevésbé fontos a rendszeres ellenõrzés sem, mert ez is az ismételtetés egyik fajtája amellett, hogy képet kapunk a növendékek tudásáról és az anyag elsajátításának hiányosságairól. Végül szüntelenül alkalmaztatni kell a tudást az ugrások elõtti megbeszéléseken, az ugrásoknál, az értékeléseknél.

Az oktatás tevékenységi formái:

Az oktató folyamatosan közli a foglalkozás anyagát, mely legtöbbször olyan ismereteket jelent, amelyet a hallgatók még nem ismernek. Ekkor fejti ki a fogalmak tartalmi jegyeit, a szabályokat és törvényszerûségeket. Események, élmények elmondásánál az elbeszélés és a leírás formáját használhatjuk, amikor megragadó erõvel, színesen, érdekesen ismertetjük mondanivalónkat. Ilyenkor bensõséges kapcsolat alakul ki oktató és növendék között, különösen akkor, ha személyes élményekrõl van szó. A magyarázat már nem érzelmekre hat, hanem a fejnek szól. Legtöbbször a logika nyelvén folyik az összefüggések, fogalmak kifejtése, ismertetése. Az elõadás hosszabb folyamatos beszélést igénylõ oktatási forma, mely nagyon elterjedt az oktatás minden területén. Az elõadó a foglalkozás szinte egész ideje alatt ismereteket vagy tényeket közöl, melyeket a növendékekkel összehasonlíttat vagy megkülönböztet és következtetéseket vonat le belõlük. Helyes, ha a táblára az elõadás legfontosabb témáit felírja az oktató és szóban is felkelti az érdeklõdést, ösztönöz a figyelésre és csak ezután kezdi meg a foglalkozást. Az elõadás legyen tartalmas, szabatos, magyaros kifejezéseket alkalmazzon. Ne vesszen el a részletekben, legyen lényegretörõ. Legyen elõadásának bevezetõ, tárgyaló és befejezõ része. Gondolatait támassza alá jó érvekkel, frappáns példákkal és néha a vidámság se maradjon el. Jó, ha bevonjuk a hallgatóságunkat is az anyag tárgyalásába; ha kérdéseket teszünk fel nekik, sõt egy-egy altéma befejezésekor részösszefoglaló kérdésekkel ellenõrizzük a megértést. Szoktassuk rá õket a jegyzetelésre, de elõtte magyarázzuk el, hogy mi módon érdemes csinálni. Ehhez segítség a táblai rövid vázlat, melyet majd kibõvítenek. Ma már az oktatásban csak az egyetemeken és fõiskolákon alkalmazzák az elõadást tiszta oktatási formaként. Ezért a fenti szövegben sok más módszer is be van iktatva, melyek hatékonyabbá teszik az oktatást.

2.) A szemléltetés

A szemléltetés tárgyak, folyamatok bemutatása, melyeket érzékszerveinkkel észlelünk és agyunkban leképezve azokat, képzetek alakulnak ki benne. Van olyan ember, aki a fülével hallottakat fogja fel jobban; van olyan aki a képi jeleket tudja jobban befogadni. Az utóbbiak számára az eleven szemlélet (a szemléltetés) a megértést könnyítõ módszer, az elõbbiek számára a beszéd. Napjainkban, amikor a képi információ áradata önti el a társadalmat, különösen nagy hatása van a szemléltetésnek. Felmérések bizonyítják, hogy az iskolákban a gyerekek unatkoznak, ha a tanár sokat beszél és keveset mutat. Egyre több iskolában alkalmazzák a televízióból felvett videoanyagokat, természetesen csak részleteket, mert azt a gyerekek túlnyomó többsége könnyebben fogja fel. Növendékeink nemrég még iskolások voltak, vagy ma is azok, és e megállapítások rájuk is vonatkoznak. Lenne értelme, hogy ejtõernyõs kiképzõ videofilmeket állítsanak össze fõként olyan témákból, amit nem lehet a földön gyakorolni vagy bemutatni. A szemléltetéskor az oktató adjon megfigyelési szempontokat, melynek alapján a növendékek könnyen megragadhatják a lényeget. Vigyázzunk, hogy a szemléltetéssel ne húzzuk el az idõt. Az olyan szemléltetés, amit kézrõl kézre kell adni, nagyon idõrabló. Amikor távolról mutatunk képet, az elég nagy legyen, hogy messzirõl is láthassák. Általában nagy gondot kell fordítani a láthatóságra. Csak annyit szemléltessünk amennyi szükséges a megértéshez. Az oktatóterem falára kihelyezett szemléltetõ eszközöket idõnként cseréljük, mert a növendékek állandóan látják és elveszti újdonságát, egy idõ után senki sem fogja észrevenni. A szemléltetõ eszközök gyûjtésébe, elkészítésébe bevonhatjuk a növendékeket.  

3.) A megbeszélés

Lényege a közvetlen kapcsolat egy személy és egy kisebb csoport között párbeszéd lefolytatására. Formái a következõk :

a.) A beszélgetés az a forma, mely kreatív gondolkodásra, aktivitásra ösztönzi résztvevõit. Az oktató felvet egy problémát ( lehet álprobléma is) a növendékek pedig megoldják. Alkalmazása az oktatótól biztos tudást és nagy gyakorlatot követel.
A növendékek aktív részvétele fejleszti logikájukat, értelmi képességeiket és vitakészségüket. A beszélgetés bármilyen témakörrõl lehetséges. Javasolhatja a témát az oktató is, de a növendékek érdeklõdése is meghatározhatja. A beszélgetés közvetlen hangvételû legyen, szinte baráti. Az oktató kérdése mindenkihez szóljon és jól megfogalmazott, egyértelmû, de gondolkodtató legyen. A válaszadásra való felszólítás elõtt hagyjunk gondolkodási idõt a résztvevõknek. Egyszerre csak egy kérdést tegyünk fel, mert több kérdéssel a növendékeket összezavarjuk. Olyan kérdés nem jó, amire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, de azonnal használhatóvá válik, ha hozzákapcsoljuk a miértet is.

b.) A konzultáción a növendékek kérdeznek az anyag számukra nem eléggé érthetõ részeirõl. A választ vagy az oktató vagy a többi konzultáló adhatja meg. Az utóbbi módszer a jobb, mert aktivizáló, és mindenkit gondolkodásra, elemzésre késztet.
A konzultációra a növendékeket elõ kell készíteni: felhívni a figyelmet, hogy mindenki gondolja át az anyagot, írja lekérdéseit - nehogy érdektelenségbe fulladjon a konzultáció, mert a tapasztalatlan növendékek úgy értelmezik a konzultációt, hogy az oktató újra elmondja az anyagot.

c.) A vita különbözõ nézetek és érvek eszmei küzdelme. A vitában az emberek tudatosult nézeteikrõl kívánják meggyõzni egymást. Vitát lehet kezdeményezni egy kiselõadásnál, ahol hivatalos bírálót is ki lehet jelölni, és a hallgatóság mindkét féllel vitába szállhat. Az oktató vigyázzon, hogy el ne fajuljon a vita veszekedéssé, vagy egymás sértegetésévé. Neveljük rá hallgatóinkat, hogy nem az erõs hang, hanem az érvek erõssége és igazsága dönt a vitában.

4.) A gyakorlás

A gyakorlás a készségfejlesztés eszköze. Egybõl nem lehet eljutni erre a szintre. Az út a jártasságon keresztül vezet hozzá. A jártasság nem jelenti a mindenkori teljes ismeretet és a dolgokkal való bánni tudást. A jártasságot sok gyakorlással lehet csak készséggé változtatni.

A gyakorlás megszervezése:
Mint minden oktatási tevékenységnek, a gyakorlásnak is rendszeresnek kell lennie. Elõször tûzzük ki a gyakorlás célját, aztán a növendékekkel a gyakorlás kezdete elõtt ismételjük át a gyakorlat elméleti tételeit és csak aztán kezdjünk gyakorolni.