Prológus

Hónapok óta készültem. Éreztem, teremteni kell. Valami csodálatosat, jót. A napjaimból, a készülődés csillogó köveivel kirakott út vitt a fénylő ceara-i felhő piramisok felé. Aztán az Égiek másképp döntöttek. Itthon maradtam. A emlékezés sorai közt bolyongva a jövőt próbáltam megidézni. Ezekben a percekben értesültem arról , hogy három brazil pilóta új világcsúcsot repült. Nem irigységet vagy szomorúságot éreztem, hanem igazi bizonyosságot. Kétségek nélkül, kézzelfoghatóan éreztem, hogy részese vagyok ennek a sikernek. Tisztelettel ajánlom ezt az írást nekik, és mindazoknak, akik újra és újra a biztos leszálló helyett, a bizonytalan távolit válasszák…

Nova, bossanova…XC Ceará  2006

Olyan volt az egész, mint egy színes villanás. Nem több. Mint amikor valami elsuhan az ablak előtt és mire észbe kapunk, hogy mit láttunk már vége is… A hangok maradtak meg. A zene, amelynek ritmusa ott dobolt a fülemben végig, amíg repültem, amíg utaztam, amíg aludtam.  Csak a csendre kaptam fel olykor a fejem, mindig akkor  történt valami… A csend időtlen, néha már én is feloldódtam  benne. A napok ritmusa lágyan ringott, az óráké hullámzott, a perceké úgy rázott, hogy minden porcikám beleremegett. De az egészet átszőtte a levegő kékje, melege, és a trópusi felhők illata. Ezek a felhők sokszor füstből lesznek, néha még nem is látni őket, csak érezni, ahogy keletkeznek. A szél dalának ritmusára fodrot vetnek, összekapaszkodnak, utaznak, peregnek, forognak és szórják tékozlón az illatokat. Én is ott táncoltam velük…

Lassan halad a sor a madridi repülőtéren. Azon gondolkodom, hogy a szűkre szabott időmbe vajon, hogy fér bele ha, nem jön meg csomagom, és mondjuk, ha várni kell egy napot? Nem, ilyen nem lesz! – válaszolom meg magamnak a plátói kérdést. A pozitív teremtő gondolkodás - hatalom.  Sajnos a negatív is… De végül jól utazok. Egyedül ülök egy kettes ülésben, még alszom is egy keveset. Késő este érkezek meg Salvadorba, ahonnan szinte azonnal indul a gép Fortalezzába. Éppen elérem, jól jön ki a lépés, nem is panaszkodom. Hajnali 3-ra érek ebbe az ötmilliós városkába. „Szerencsére ismerem a dörgést”, nem kajálom be az ajánlkozó alkalmi, éjszakás sofőröket. Állítólag sokan közülük nappal „sebészkednek”.. Volt veséd nincs veséd, eddig a meséd… Egy taxiba ülök és kivitetem magam a buszpályaudvarra. Ma már versenynap van. Igaz, hogy csak valami céltáv a szponzoroknak, de akkor is valahogy oda kéne érni.  Nemsokára indul a busz! Eddig igazán jól ment minden. De már nagyon fáradt vagyok. Tegnap reggel indultam és azt a néhány fertályórát leszámítva, amit a repülőn aludtam, nem sokat pihentem. Pörög minden körülöttem így én velük… Már egy hatalmas caju ültetvény mellett haladunk. Most látom csak rendesen, nappali fényben Brazíliát. Úgy látszik, hogy itt a szezon. Lépten, nyomon hatalmas, nylonból meg lécekből összeeszkábált sátrak tucatjai hullámzanak az út mentén. Ezek a vándor caju szedők- gondolom én. Eszembe jut, hogy négy évvel ezelőtt jártam itt legutóbb. Pontosan emlékeszem erre a szakaszra. Az országutat itt hatalmas mangófák övezik, mindkét felén elkerített gyümölcsösök, bódék, szeméthegyek, a brazíl valóság. Akkor egy bérelt kocsival jöttünk. Teljesen be voltunk gőzölve. Világcsúcsot akartunk repülni… Lassan áthangolódok a feladatra. A küldetésemre, amit persze én saját magamnak találtam ki. Szóba elegyedek magammal. Kívülről teljesen normálisnak látszódhatom, mert a bennem dúló vita dacára a szomszéd ülésből egy ürge vízzel kínál. -Köszönöm nem kérek - hárítom el mosolyogva a gesztust.

-Quixadá?!- mondja és kérdi egyszerre , miközben vélhetően a repülésre utalva ujjával jelentőségteljesen felfelé bököget.

-Igen, igen - bólogatok neki. Hát nem sokáig maradtam inkognitóban… Lekophatna már rólam ez a fazon. Valószínűleg végletekig folytatná azoknak az ismerőseinek és rokonainak a sorolását, akik már láttak valamikor, valahol siklóernyőst, ha nem csuknám be szemem, mintegy jelezve neki, hogy aludni szeretnék. Valamit, olyasmiket mondogat még, hogy ő bezzeg sohasem merné kipróbálni, meg efféléket… aztán elhalkul minden. Csökken a fordulatszám, én is lassan leengedek.

Nagy fékezésre riadok fel. Reggel fél 8. Itt vagyok! Egy pillanat alatt felébredek. Az ismerős buszpályaudvar, a házak és a felhők. Hát persze!  A felhők. Igen. Már most reggel úgy néznek ki, hogy elképedek. Ma már feladat van! A többiek Juatamában vannak, innen kb. 15 km-re a verseny bázisán. Itt lakik az összes pilóta, ide térünk vissza a repülések után, itt a versenyiroda, minden. Persze ez Juatama nem egy lüktető metropolisz. Leginkább egy makaróni western díszletéhez hasonlít. Lakhatnak itt vagy 150 -en… Ráadásul mi még a falun is túl lakunk egy kis resortban, fent a hegyoldalban. De még medence is van. Úgy ám! Valahogy oda kell jutnom! Megbeszélem a sofőrrel, hogy a juatamai elágazásnál ki szeretnék szállni. Bólogat. Na, hála Istennek! Onnan már csak pár kilométer. Írok a Sziszinek egy sms-t, hogy küldjön valami kocsit le elém az elágazásig.

Ahogy kiszállok a buszból és elhúz, fullasztó csend támad körülöttem. Itt vagyok a brazil bozótos kellős közepén az országút mellet. Az a ruha van rajtam, amelyben Budapestről elindultam. Kordgatya, dzseki magas szárú cipő. Nem a legtalálóbb viselet ide...Qixaramobim és Qixada között vagyok a semmitől is jó messze. De ismerős a hely. Bár inkább csak fölülről láttam, pontosan tudom, hogy itt az útelágazás, ami a farmra visz. A hajnali fényektől és árnyékoktól titokzatos hegyoldal lassan feloldódik az egyre erősödő napsütésben. Ébred a bozótos. Ilyenkor a legnagyobb a mozgás. Madárcsapatok rikácsolva osztozkodnak a reggelin. Ismeretlen állatok zörgésétől hangos a domboldal. A sziklafal keselyűi vihogva kergetik a világosságot.  A mélyebben fekvő zugokban napsugarak pengve szelik gunnyasztó félhomállyá sötétséget. Hajnal. A Keleti Nap rokona. Már legalább 4 okta felhőzet van, abból a jobbik fajtából…Ábrándozni kezdek de aztán rájövök, hogy ma már versenynap van. Szóval valahogy el kéne jutnom a szállásig, mert onnan visznek a fel a starthelyre.

Kapkodva teregetem ki az ernyőmet. Pedig a sietség nem a mi utunk, legalábbis amikor készülünk. Nyugodt szív, elégedett szemlélődés, bátor tervezés és hit kell, amikor a repülésre hangoljuk a lelkünket. Aki ezt nem tudja csalódni fog, mert az elégedettség a bölcsek köve, amihez a reményeinket kocogtatva a boldogság madarát csaljuk az utunkba…

Szokatlanul gyenge a szél ma starthelyen. Nem is tart meg a lejtő.  A startnál még befújásra is várnom kellett.  Megy a hullámvasút, és egyszerre csak azon kapom magam, hogy alig száz méterre vagyok a leszálló felett. Na, még ez hiányzott! Visszalavírozok a sziklák felé, amiről azt gondolom, hogy az a kevés szél, ami fúj, megtart az oldalán. Szerencsém volt! Szinte mindenki leszállt mellőlem. Szisziék ugyan jó magasan vannak, de megy a fűrészelés előre - hátra odafent is. Nem tudom elérni a felhőalapot. Itt feljebb már a szél is jóval erősebb. Pepo kiabál rám valamit, de nem értem. Előre már nem tudok menni, így elindulok, reménykedve az égiekben és magamban. Sohasem kérek feltétel nélküli segítséget, lehetőséget kérek és tudok élni vele akkor jó, ha nem akkor hibáztam, de a lehetőség megvolt…A repülés megtanít arra, hogy el tudjuk engedni a vágyainkat.

Alig 20 km-re vagyok a starthelytől. Vigasztalanul, gyorsan süllyedek. Ilyen ez, buborék itt-ott, csak éppen ott nem ahol én vagyok. Nem szabad bosszankodnom! Ha ennyi, akkor ennyi. Így döntöttek az égiek. Ha meg másképp, akkor meg küldenek valamit….Így vigasztalgatom magam , bár elég keserű ez a méz…. Igazából a korai startban mindig benne van a korai leszállás esélye is.

Erős hátszélben egy dombot célzok meg. Lehet vagy 200 m magas, de felénél még éppen odaérek. Eszeveszett rángatás de semmi használható. Megy a hullámvasút. Legalább negyedórát küszködök mire sikerül kiemelkednem. Közben többször volt nyújtva a lábam a leszállásra felkészülve. Jó idegek kellenek ide. Megfogadom, hogy többet nem kerülök ilyen alacsonyra… Egy régi hegymászó oktatóm, Fúsz Papa tanácsa, jut szembe. –„Ha nem találsz fogást, menjél följebb…” Így tanácsolta…

Így hát emelkedem… Jó tanács ez. Ahogy feljebb kerülök,  megesküszöm , hogy ezen túl így csinálom…. Nagy nehezen elérem a felhőalapot. Itt van már néhány siklóernyős is. Legalább festünk egymásnak -gondolom én.  De már az első átsiklásnál látszik, hogy azt sem tudják, hol vannak. Hát ez „kafa”! Vak vezet világtalant! Na, emígyen repülünk a brazil préri felett… Jól nézhetünk ki. Lassan elmaradnak.

60 km. Már elhagytam Magdalenat, Itt kezdődik a poros utakkal átszőtt dimbes - dombos leszállók nélküli igazi bozót. Szerencsére most éppen jó magasan vagyok. Megfogadtam, Fúsz Papa tanácsát… A horizontot kémlelem, néha úgy érzem, teljesen rossz irányba megyek.  Hiába GPS az emberi érzékek megpróbálnak becsapni. Nem hagyom magam, és jó hasznát veszem a helyismeretnek. Sajnos ezt a vidéket lentről is jól ismerem. Eltöltöttem néhány órát gyaloglással meg a teherautó várásával… Remélem, ma nem kerül erre sor. Egy hosszú siklást követően túlságosan alacsonyra kerültem. Küszködök rendesen. Nem jó érzés arra gondolni , hogy valaki még csak most fejezi be a reggelijét én meg már hajtogatok a földön… Ugyan „botladozva” de valahogy mégis megindulok. A botladozás azt jelenti, hogy nem mindig sikerül kitekernem és néhány száz méter magasság nyerés után vagy elvesztem a termiket, vagy egyszerűen megszűnik. Én az utóbbira gondolok… Persze már jó régóta repülök azzal az érthetetlen érzéssel, hogy - Mi történik itt?- Másfél órája  nem tudtam egy normális kört csinálni. Ezzel szemben akár el is engedhetném a fékeket, mert az esetek nagy részében vagy olyan lazák, hogy nemigen érnek semmit vagy rosszul és rosszkor huzigálom őket. Vidám kis repülés ez. Úgy érzem el kéne gondolkodnom , hogy folytassam e ezt a sportot. Mindenesetre, ami történik velem, ezt sugallja…

Írta:
Simonics Péter
Fly Away Siklóernyős Centrum
2083 Solymár Kölcsey u. 7.
T/fax: 06 26 364 072
Mobil: 06 70 397 17 44