Bevezetés:

A kerékpáros túrázó, ha vonzza a bringás történelem, és nem retten meg az emelkedőktől, bátran a Tour de France, vagy a Giro d’Italia legendás emelkedőiből válogat túracélpontot. Ha szinte töviről-hegyire végigjárta már az Alpok, versenyzők által előszeretettel felkeresett legendás kaptatóit és ráadásul valami kihívásra is vágyik a szabadon választott távú és irányú napi túraadagokon kívül, akkor könnyedén ráharap egy Pireneusokra kiírt túrakiírásra. A Raid Pyreneen a Parizs – Brest – Párizs után a legnépszerűbb, de nem extrémbringásoknak, hanem akár túrakerékpárosok részére szervezett kerékpáros kihívás. A világhálón akadtam rá. Az Atlanti óceántól (Hendaye) a Földközi tengerig (Cerbere) a Pireneusokon át vezető bringatúrára először 1949-ben vállalkozott két férfi, majd sikertelen kísérletük után következő évben ellenkező irányban véghez is vitték tervüket. Ezt követően foglalkozik a Pau-i kerékpárklub a Raid Pyreneen ügyintézésével.

A traverznek két verziója létezik: a 710 km-re 11000m szintemelkedést (és 18 hágót) jelentő Randonneur verzió (mely szintideje 100 óra), illetve a 790 km-re, 18000m szintemelkedést (és 28 hágót) jelentő Tourist version, mely szintideje 10 nap. A tapasztalatok és a világhálón olvasottak alapján természetesen a legtöbben az előbbi, málhamentes, kísérőautós, „könnyű bringás” variáció mellett döntenek; legalább egy tucat vállalkozás szakosodott erre a túraszervezésre is.

Túratársam, Riskó Péter és jómagam természetesen teljesen saját erőnkből terveztünk a Pireneusokon átkelni, így a 10 napos és csomagos verzió köré alakítottam ki csaknem 20 napos túránk tervét. Magyarok előttünk még nem teljesítették a Raid Pyreneent. A francia levélváltás után megkaptuk az útvonalleírást, szálláslistát, szintdiagramot, majd megadtuk a Raid Pyrenen megkezdésének és befejezésének napját. A 10 napos Pireneus-átkelést előtte és utána is még néhány hegyi túrával spékeltük meg.

Bemelegítő, ráhangoló napok:

1. nap: Július 19-én életem első repülőútjával kezdődött meg pireneusi kerékpártúránk. Élmény volt átrepülni a kerékpárral korábban felkeresett alpesi hágóutak, völgyek, tavak fölött. Földet érés után furcsa volt megemészteni, hogy pár órája még Európa túlfelén, Budapesten viseltük a 38 fokos kánikulát, most meg pálmafák között pedálozunk Barcelonába. Rövid városnézésünk a kikötő, természetesen az élőszobrokról és előadóművészekről híres, nyüzsgő Rambla, és a Szent Család (Sagrada Familia) templomának felkeresését foglalta magába. Bár valóban rendezett, jól szervezett volt a város, ijesztőek voltak a 4-5 sávosan egy irányba haladó utak, a hatalmas forgalom. A várost elhagyva – az agglomerációban - a nem megfelelő kitáblázások miatt ott folytattuk az „útkeresést”, ahol a város előtt abbahagytuk: felesleges eltévedésekkel, kérdezősködéssel. Éjféltájt értünk Terrassába, ahol megfelelő árú szállás híján végül vadkempingezés mellett döntöttünk.

2. nap: Hosszú vonulós nap várt ránk az andorrai határig. Mivel az útközi célhoz, a 2070m magas Coll de Pal-hoz a térkép szerint csak egy olyan völgyön át lehetett eljutni, amely egyes részein az autópálya mellett semmi más út nem halad, Péter ezt nem vállalta, így a nap nagy részében külön utakon jártunk; ő rövidebb úton célozta meg Andorrát. A kezdeti nem megfelelő kitáblázások, kerekesek számára tiltott utak miatt ütemtervemhez képest egy óra késést szedtem össze. A völgyben ameddig lehetett, kis úton haladtam, ám amint földúttá vált, egy helyi lakos útmutatása alapján az autópályára tértem. Kb. 30-35 km-es padkán megtett szakasznak, csak a legvégén kaptam dudaszót. Bergától – a Pireneusokba érve - tetszetős hegyek között, csillogó tavat is látva hajtottam tovább, ám Bagából már nem maradt elég időm a hágóra való feljutáshoz, úgy hogy időben legalább az andorrai határ közelébe is eljussak. Néhány kilométer kaptató után a bringásoknak tiltott Cadi alagút felé vettem az irányt. Nem volt más választásom (de bűntudatom igen!), hiszen a kerülőút sokkal több emelkedőt és plusz 30-40 km-t jelentett volna. A 4km-es alagút szélén láthatósági mellényben és világító lámpákkal hajtottam át, ám az üzemeltetők egy platós autóval jöttek értem és bringám már oda feldobva tettük meg az utolsó 1-2 km-t. ¼ 11-re érkeztem meg Le Seu Urgellbe, az utolsó spanyol településre, ám túratársam elszámolta magát, így a rövidebb út ellenére sem érkezett meg; jobbnak látta megaludni egy hegyi faluban.

3. nap: Már az első andorrai kis településen megtapasztalhattam a piciny országról túraleírásokban olvasottakat: pezsgett a bevásárlóturizmus. Egymást érték a csillogó-villogó üzletek, áruházak, kirakatok. St Juliából indultam első emelkedőmre, a 2050m magas Bosc la Rabassára. A felhős és nem túl bíztató idő rövid esőt zúdított nyakamba, ám a gyorsan szálló felhőknek hála az esős, csöpögős időszakok jellemzően max. negyed óráig tartottak. Az egész 1100m szintkülönbségű kaptatón bringással ugyan eggyel sem találkoztam, ám összeakadtam egy kerekesszékes sportolóval; aki hihetetlenmód végül teljesen fel is hajtott az úton. Le a kalappal előtte! A tetőről a nyugatra emelkedő andorrai hegyeken jól láttam a még több és még sötétebb felhőket; nem ígért sok jót a délután! A kempingből már Péterrel együtt – csodás napsütésben, kék ég alatt - vágtunk neki az andorrai-spanyol határon található, 2300m magas Port Cabus hágó emelkedőjének. Pall faluval együtt a kocsiforgalmat is elhagytuk, magunkra maradtunk a természettel. A hegyeket szép délutáni fények sütötték meg, így még jobban magával ragadott a kilátás. A 2091m magas Col de la Botella hágótól néha birkák között értünk fel a kb. 10 perccel előttünk felhőbe bújt Port Cabus nyeregbe, ahol az aszfaltút is véget ért. 43 percnyi, szinte folyamatos gurulással érkeztünk vissza Andorra la Vellába, ahol jóleső meleg vacsorával zártuk a napot.

Irta és beküldte: < Györgyi Gábor >

Folytatjuk!