Mount Everest, 2005. április - június - Klein Dávid beszámolója

Április 17-én volt a puja szertartásunk Khumbu-jégesés tövében, a gleccser jobb partján kialakított alaptáborunkban. Úgy 5250 méteren. Mélyen vallásos embernek tartom magamat, ami persze nem jelent túl sokat. Az például nem különösebben izgat, létezik-e Isten. Ez – ha szabad így mondanom – az ő magánügye. Az azonban rendkívül izgat, hogy mit mondd majd legközelebb, ha leülünk teázni. Hiszek a Folyamatban, és örülök, hogy technikák változatos palettája áll rendelkezésemre, hogy a Folyamat bölcsességét megtapasztaljam: a templomok, az írás, a hegymászás, a szex, a főzés, … nagyon szép napjaimon minden inger, feladat és pillanat. „Örülök, hogy fura életem hozzásegített egy kulturális hagyományhoz vagy konkrét technikához nem köthető szellemi élmény megtapasztalásához. Köszönöm!” – gondolom, és nagyot kortyolok a kezemben gőzölgő bögrényi forró chang-ból[1]. A láma tovább énekelget, égnek a füstölők, csapkodnak az imazászlók.

Amikor Budapestről nekivágtam, tele voltam várakozással. Úgy éreztem, nem ez lesz életem Nagy Kalandja, de tudtam, hogy a Hegy igénybe fogja venni tűrő- és állóképességemet. Az Everest nepáli normál útjának első magyar – oxigénpalack nélküli – megmászását terveztem. Ezzel már többször próbálkoztunk, először 1996-ban – magam is vezettem expedíciót ilyen céllal, 2001-ben – a csúcs eddig azonban ellenállt az oxigén nélküli próbálkozásoknak. Zsolt 2002-ben – meglátásom szerint nagyon bölcsen – a palack használata mellett döntött. Azzal, hogy egy hosszú évek óta húzódó próbálkozás-sorozatra felrakta a koronát, jót tett a magyar expedíciózás ügyének. A kísérletekből azonban sokat tanultunk, az idő megérett a palack nélküli megmászásra.

Egymagam csatlakoztam a Henry Todd szervezte és vezette nemzetközi csapathoz. Nem szép dolog ilyet mondani, de mit tegyek: nem igazán érdekelt, kikkel osztom majd meg az alaptábort. Magam akartam mászni, oxigén nélkül. Henry tudta ezt, és annak ellenére, hogy nagyon szigorú nézeteket vall e kérdésbe, támogatta céljaimat. Ez sokat jelentett nekem. Tudtam, ha Henry támogatja, hogy palack nélkül mozogjak, akkor tényleg hisz a kísérlet sikerében.

Idehaza jó nagy felhajtás előzte meg az expedíciót. Ilyen a nagyközönség: a technikai részletek nem érdekli, a szenvedés és a rekordok azonban igen. Az expedíciózás éppen ezt testesíti meg. A sajtót Hajnal Ágnes kezelte, igyekeztünk – amennyire erőnkből tellett – mederbe terelni a kommunikációt és hiteles, „testközeli” tájékoztatást adni a Kalandról. Bármennyire közhely, hálás vagyok azoknak a szervezeteknek, akik hittek bennem és mögém álltak, és ezért kész voltam időm és energiáim egy részét a szponzorok igényeinek kielégítésének szentelni.

Kathmanduba április 8-án érkeztem, késő éjjel. Szeretem Kathmandut, de most szinte meg sem látom a színes bazárt, a szenteket, koldusokat, templomokat és a vidám kiskocsmákat. Nem először járok itt, jó pár hordónyi felszerelésemet kellett áttúrni, hogy másnap – kábán és fáradtan – bevackolhassam magam az aprócska repülőgép ülésébe, ami elszállított minket Luklába.

A Solo Khumbu egy mélyen bemetszett völgyekből álló hatalmas labirintus, sebes folyású folyókkal, gyér talajjal, teraszos falvacskákkal, jakokkal[2] és vendégszerető sherpa fogadókkal. Ők néhány évszázada települtek át ide, részben az akkor erőre kapó tibeti bón pő vallás hatását elkerülendő, részben új legelőket keresve állataiknak. A sherpák buddhisták, és – hála annak a belső szervezettségnek, ami lehetővé tette számukra, hogy a 60-as, 70-es években éledező, majd a 80-as években elharapódzó kalandturizmus kezelését saját kezükbe vegyék – viszonylag hagyományos életet élnek. Bár az alacsonyabban fekvő sherpa fogadókban megjelentek az akkumulátorról üzemeltettet Hi-Fi-k és DVD lejátszók (!), a teherhordók pedig ládaszám hordják fel a Coca-Cola Company termékeit a falvakba, a mindennapi élet, a házak, az emberek, az értékek alapvetően nem sokat változtak.

Luklából Clair-el, a francia hegymászó lánnyal és két barátommal – Andrással és Zsuzsával – kirándultunk fel, 1 hét alatt, az alaptáborba. András és Zsuzsa nászutasok. „Bizarr…” – gondoltam, amikor elmesélték, hogy feljönnének velem az alaptáborba. Visszagondolva nem tudom, a házassággal kapcsolatos általános szkepszisemnek, vagy az Everest-nászútnak szólt-e ez.

A táj fokozatosan változik. A gyér erdők is magunk mögött maradnak, már csak csupasz, vékony talajú kerekded dombtetők és hegygerincek sorakoznak felettünk. A falvak egyre inkább hasonlítanak egy középkori mesefilm díszleteire. Mivel rendszerint kora reggel nekivágok az útnak, jut időm, hogy a fogadókban elbeszélgessek a helybéliekkel. Nehezen boldogulok: nem csak, mert bukdácsol hindi nyelvtudásom, de ők is csak törve beszélik Boliwood Hindi-t, ázsia univerzális konyhanyelvét. Amris Purit, a közkedvelt bombay-i  filmszínészt is már csak alig-alig ismerik. Viszont finom a chang, a jaksajt, a campa[3] és jól esik a tapasztott agyagkemencében ropogó tűz mellett énekelgetni vendéglátóinkkal. Mire az Alaptáborba érkeztem, április 15-én, már tele voltam várakozással, izgalommal, … kíváncsisággal és csillapíthatatlan vággyal, hogy végre mászhassak.

A csapat meglepően kellemes meglepetés volt számomra. Időről-időre szívesen bekukkantottam közösségi sátramba, elbeszélgettem a többiekkel az élet nagy dolgairól. Számukra – gondolom – egzotikus volt egy igazi kelet-európai mászó.

Sokáig nem indultam el, ültem az alaptáborban és vártam. Jellemző hiba, hogy a mohóság ráveszi a tapasztalatlanabb mászókat a hegy korai ostromlására. A magashegyi hegymászás a tiszteletteljes, szelíd agresszió és a feszült türelem játéka: abszurd, lehetetlen és gyönyörű. A többiek (sherpa hegymászók és ügyfelek egyaránt) úgy tervezték, palackot használnak majd. Az ügyfeleknek az akklimatizáció során a 3-as tábort kell majd elérniük, lehetőleg ott éjszakázniuk. Én úgy terveztem, legalább egyszer a hármas fölé mászom majd, hogy szervezetem a lehető legfelkészültebb legyen.

A táborok közti mozgás nem volt különösebben bonyolult: a sokat emlegetett Khumbu-jégesés jéglabirintusa – bár lenyűgözött méretével és összetettségével – nem keltette fel bennem a várt szorongást, vagy bizonytalanságot. Az alumínium létrákon való egyensúlyozás kifejezetten mulatságosnak tűnt. Micsoda lehetőség: egy 150 méter mély és 10 méter széles hasadék felett (!) állok egy légiesen ingó – hajladozó alumínium létrákból összekötözött hídon, és beleleshetek ebbe az időtlen, emberidegen jégvilágba. Mindig az éjszaka közepén, éjjel 3 óra körül indultam az alaptáborból. Így a biztosító pontok és a hó is jobban tartottak, valamint teljesen egyedül lehettem gondolataimmal és a Heggyel. Rendszerint pirkadatkor értem el a Hallgatás-völgyét, a híres Nyugati-teknőt, majd – elhaladva az 1-es tábor ébredező sátrai között – siettem tovább a Khumbu hó-gyűjtő medencéjének jobb partján, az oldalmorénákon kialakított „kettes” felé. Rendszerint sikerült reggelire odaérnem.

Itt, 6400 méteren, a kettes táborban volt egy újabb – igaz, nem túl „puccos” konyhasátrunk, valamint egy nagyon is viharvert közösségi ebédlőnk.

A 3-as tábort a csúcstámadást megelőzően háromszor értem el – kétszer ott is aludtam, illetve a tábor fölé másztam. Az igazi hegymászás – ha ilyenről beszélhetünk egyáltalán az Everest normál útjánál – a kettes felett kezdődik. Az 1952-es svájci expedíció helyesen mérte fel, hogy a Déli-nyereg ellen intézett frontális támadásnál sokkal célravezetőbb a Lhotse-fal jéglépcsőit megmászni, majd – 7300 métertől – egy folyamatosan emelkedő traverzzel elérni a nyerget, a Sárga-padok és a Genfi-sarkantyú keresztezésével. A mi hármas táborunk a Lhotse fal egy jellegzetesen lépcsőzött szakaszánál 7250 méteren került kialakításra.

Sajnos ahogy teltek-múltak a hetek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy időjárás előrejelző szolgáltatásunk nem végez tökéletes munkát. Célunk az volt, hogy a rendkívül erős jet-streem szélrendszerek eltávolodása és a monszun megérkezte között találjunk egy legalább 3 napos időszakot, amikor megkísérelhetjük a csúcs elérését. Több rohamunkat pontatlan előrejelzések miatt kellett lemondanunk, és ilyenkor mi az alaptáborban bosszankodhattunk, miközben azok, akik vállalták a rossz előrejelzés ígérte magasabb kockázatot, a várakozáshoz képest csupán közepesen pocsék időben küzdöttek magukat felfelé.

Május végén már mindenki fent volt a kettes táborban, az utolsó rohamra készülve. Én az alaptáborban várakoztam. Tudtam, hogy szükség esetén egy nap alatt is elérem a hármas tábort, és fontosnak tartottam, hogy az oxigéndúsabb alaptáborban várjam ki a megfelelő pillanatot. Komoly problémák, dilemmák foglalkoztattak: 2003-ban, egy különösen megerőltető csúcstámadás során, (amikor Joby Ogwyn barátommal egy számunkra ismeretlen, kötelezetlen és elég meredek variánst választva, a 7000 méteren lévő kettes táborból kiindulva „feltúrtuk” magunkat a csúcs közvetlen közelébe), bevérzett a szemem, így a második (sikeres) csúcskísérlet során gyakorlatilag „félvak” voltam. Ezúttal is tapasztalnom kellett, hogy a látómezőm napról-napra egyre homályosabb. A jelenséget – ezt dr. Vida Gáborral folytatott műholdas telefon-konzultációk során tudtam meg – az okozta, hogy a szaruhártya ödémás lett, a sejtek között meggyűlő víztől a látásom opálossá, homályossá vált.

Amikor június 2-án, éjjel 3-kor elindultam a 2-es tábor felé, a végső csúcstámadásra készülve, igencsak elgondolkoztató élményben volt részem: a pirkadó vidék formái, a körülöttem magasodó csúcsok körvonalai, de még a saját bakancsom orrán díszelgő felirat is homályos foltokká olvadtak össze. A kettesben – az orvosi tanácsnak megfelelően – 40 %-os glükóz oldatot állítottam elő (azaz, infúzióm nem lévén, feloldottam egy kockacukrot egy ujjnyi vízben) és ezt a szemembe csepegtetve helyreállítottam – igaz, csak időlegesen – az éleslátásomat.[4] A műveletet naponta kétszer ismételtem ezután.