2010.04.19.
Az előzetes rémhírekkel szemben a puja nem hajnali 7-kor kezdődik. Ennek örülünk. Sátraink mellé csinos, ember magas kő oltárt építettek a sherpák, és ezt szépen fel is díszítették kárpitokkal, áldozati edényekkel, külön erre az alkalomra készített süteményekkel. Ez Pembának, a láma-sherpának a nagy napja. Ő valóban már 7 órától áhítatoskodik és recitálja az erre a célra felhozott buddhista szöveget. Ez egyébként nem is olyan egyszerű, hisz a szél legalább közepesen erős, így a gerinc nélküli, külön lapokból álló nyomat lapjait csak kövekkel lesúlyozva lehet forgatni.
Mindenki az oltárhoz viszi és gondosan odatámasztja az expedíció során fontos szerepet játszó felszerelési tárgyait, valamint a szívének kedves kabalákat. A mostani puja során madzagot nem kapunk a nyakunkba (még jó, hogy Kathmanduban már kaptunk kettőt), de ez a szertartás mégis fontos, hisz most magát a Hegy szellemét idézzük meg és ajánljuk magunkat jóindulatába.
Az imazászlókat sorban kifeszítik. Mi még Kathmanduban vettünk pár tekerccsel, így – miután a ceremónia során ezekre is áldás kerül – kifeszítjük saját szivárvány szín zászlófüzéreinket, összekötve velük sátrainkat.
Ahogy nézegetem a sátraink között húzódó zászlókat, úgy érzem, hogy a széltől, a levegő-elemtől nem kell majd tartanunk. Estére eldöntjük, hogy nem térünk el az eredeti tervünktől, T1 kialakítása után levonulunk az alaptáborba pihenni. Így holnap hajnalban egyedül indulok el, hogy én is elérjem a T1-et és a Dávid által kialakított parcellán sátrat állítsak.
2010.04.20.
Hajnali 5-kor diszkréten kikaparom Dávid sátra alól a méteres bambusz karókat és próbálok ugyanilyen diszkréten megindulni a Hegy felé. Jók az esélyeim, ma én készítettem a reggelimet (halászlé kockából levest), és az út eleje is ismerős már. Elérem az oldalmoréna végét, magam mögött hagyom a sziklákat és rálépek a gleccserre. Hágóvasat veszek és elindulok a „beszállás” (a technikai nehézségek kezdete) felé.
Még messziről felosztom, negyedelem, ötödölöm a falat, hogy majd meg tudjam becsülni, melyik fordulónál mekkora táv van még előttem. A kezdeti első lejtőn jeges foltok fogadnak, később azonban – szerencsére – ezek ritkulnak, majd eltűnnek. A meredekség ismerős, a kötélvezetés is többször visszaköszön. A nap egyelőre gyengén süt, így piheruhában mászom. A fejem, tüdőm rendben van, de az ütemváltásoknál fellépő kaparó köhögés persze most is velem van. Nagy megkönnyebbülés, amikor az út kétharmadánál az utolsó irányváltó fordulót is elhagyom. Az út innen kezdve meredekebb és lélekszaggatóbb, de tudom már, hogy a nyereg csak karnyújtásnyira van. Hopp! – úgy látszik ide pottyant egy alumínium létra a nepáli oldalról (hisz ott használnak rengeteg ilyen létrát), de itt csak egy keskeny hasadékot ível át a könnyű alumínium szerkezet.
Odafent keresem a parcellánkat, s a jó leírás alapján meg is találom. A parcella egyik sarkát egy hólapát, másik 3 sarkát egy 3 tagból álló túrabot 3 részre szedett tagjai jelölik. Dávid ezek közé feszített egy sárga kötélgyűrűt. Elkezdem a kialakított helyen a sátor felállítását. Az időjárás nincs segítségemre, hóesés és enyhe szél kerekedik, de egy óra múltán már délcegen áll a sátor, s megvan az aggályos, aggodalmas feladat is: rögzíteni a sátrat, hogy a szél el ne rabolja. Úgy érzem, jól sikerült.
Lefelé eleinte viszonylag erős tempót diktálok, de hamarosan a tüdőm, szívverésem figyelmeztetnek, ez nem versenypálya, és normálisabb tempóra váltok. Az utolsó kötélhossz közben rádión beszélgetünk Dáviddal. Közlöm, hogy én mindjárt elérem a gleccsert és javaslom, hogy eredeti tervének megfelelően még az este induljon el az Alaptábor felé, én holnap reggel követem majd őt.
2010.04.21.
Rendhagyó módon az előző nap felidézésével kezdem. Konyi ott hagyta abba a történet bonyolítását, hogy rádión megbeszéljük, ő már a gleccseren van, én induljak el az Alaptábor felé.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy „besétáltunk” egy kicsit az Előretolt Alaptábor csapdájába. Előre rögzített és sokszor, sok szempontból elemzett tervünk lényege ugyanis, hogy minden magaslati táborunkat intenzív, lendületes „rohammal” érjük el és alakítjuk ki, majd minden ilyen alkalom után visszahúzódunk – a rohamhoz hasonló következetességgel és szigorral – az Alaptáborig egy kb. 2 napos „mély pihenőre”. Ezt a papíron nyilvánvalóan bölcs stratégiát a legtöbb mászó azért képtelen követni, mivel az Alaptábort több, mint 20 km kemény hegyi terep választja el az Előretolt Alaptábortól. Így a legtöbben „belesüppednek” a 6400 méteres EAT kényelmébe (itt is van konyhasátor, közösségi sátor, szakács stb.) és – bár tudják, hogy 5300 méter felett huzamosabban csak „szétmállik”, elsorvad, leépül a szervezet, mégis inkább e tompuló állapotból próbálnak kinyúlni a magaslati táborok felé. Ezek a kísérletek persze nem túl eredményesek.
Szóval, minket is megkísértett a gondolat, hogy 20-án fent aludjunk az „egyesben”, majd másnap kiépítsük a „kettest” 7800 méteren. De aztán jobb belátásra jutottunk: túl nagy a terv kockázata a szervezetünkre nézve. Hisz bármilyen túlerőltetés, tüdő- vagy emésztési probléma stb. keresztül húzhatja későbbi számításainkat.
Amikor tegnap este elindultam lefelé, nyilvánvalóvá vált számomra, milyen jól döntöttünk. Minden 100 méterrel, amivel lejjebb kerültem, éreztem, hogy gondolkodásom tisztul, éreztem, hogy visszatér az étvágyam (jé: 20-án szinte semmit nem ettem! – villant belém), tüdőm megtelik oxigénnel és hirtelen – fáradtságom ellenére – az emelkedőkön is lendületesen túljutok.
Fantasztikus érzés kerít hatalmába: éjszaka van, sötét és én – mint egy ütött-kopott szikladarab – gurulok lefelé a hegyről. Néha fáradtan leheverek egy-egy lapos sziklára, karjaimat kitárom az ég felé, eloltom a fejlámpám és érzem, tényleg érzem (!) a Hegyet, és egyszerű elemi boldogságot érzek, ahogy a Himalája sok-sok ezer csillaga rám teríti fényét. Fantasztikus éjszakai utazás… Éjfél előtt érem el a sátramat és boldog, mély álomba merülök…
Ma pedig: itt vagyok, lent, az Alaptáborban. De már nem bizonytalanul csellengő idegen vagyok, Holdra lépő asztronauta… nem… Magamra kanyarintom csubámat, fejembe nyomom kalapom és ahogy poroszkálok a Hotel California felé, az otthonosság érzése tölt el. Erősnek és valahogy „helyén valónak” érzem magam: köszöngetek a hajcsároknak, tréfálkozunk, majd tovább ballagok: vándor szegénylegény vagyok, azt hiszem…
Késő délután megjön Konyi is, majd Seregi Tamás. Csündej befűt a vaskályhába és együtt töltjük el ezt a kellemes, szép estét a California lócáin.
2010. 04.22.
A mai napot igazi békés semmittevéssel töltöttük. Még tegnap este lesétáltunk a tibeti sátorvárosba, „Hotel Californiánkba” és – miután reggel felébredtünk itt, a lócán, békésen eszegettünk (Csündej reggelire rántottát, hagymát, főtt krumplit szolgált fel), krémezgettük repedezett, napégette bőrfelületeinket, rengeteget ittunk, néha szunyókáltunk és olvasgattunk.
Kora délután híre ment, hogy egy kartondoboz alma érkezett a sátorvárosba. Némi alkudozás után megvettük. Szintén ekkortájt, amikor még finomam sütött a nap, Konyival kiültünk a lócára, a sátor-fogadónk elé. Mint egy western, vagy egy egzisztencialista dráma: negyed óránként, lassan szóltunk valamit a másikhoz. A válasz rendszerint mindent értő hümmögés volt. Közben a szél kavarja a port, szivarom fanyar füstje száll, lábam pedig csendben ázik egy sárga műanyag lavórban gőzölgő meleg vízben. Ilyen egy pihenőnap.
A csapat további tervei:
április 23. - felmenetel az Előretolt Alaptáborba
április 24. - Előretolt Alaptábor
április 25. - felmenetel az 1-es Táborba, ott alvás
április 26. - a 2-es Tábor kiépítése, majd még aznap visszatérés az Előretolt Alaptáborba
április 27. - visszatérés az Alaptáborba
Klein Dávid, Everest sátorváros
Dreher 24 Everest Expedíció (2010)
EDGE 8000 – Eseményhorizont
