Talán már 11 óra is elmúlt. Semmi kedvem megnézni, mennyi az idő. Persze lóghatna az órám egy kötélgyűrűn is, mondjuk a teljes pihe öltönyön belül, de elég lenne egyszer kint felejteni, máris megfagyna, megdöglene. Egyébként nem túl fontos most, mennyi az idő. Még vagy öt órán keresztül nem mutatkozik nagy, narancsvörös csillagunk.

– „Talán 4-6 óra a Balkonig…” – gondolom. Onnan még egyszer ennyi a csúcsra. Az oxigén – bár csupán 1,5 literes áramlási sebességet használok – kellemesen fűt. Igazából más hatását nem érzékelem. Gondolataim a magasságra jellemző esetlegességgel, lusta összevisszaságban kalandoznak. Mozgásom, figyelmem rutin-szerű, takarékos, szinte öntudatlan.

Fel vagyok öltözve, mint Amstrong, amikor kilépett a holdkompból. Az alsóruházatom fölött egy kantáros polár alul, felül egy vékony és egy vastag műnyúl réteg. Erre vettem fel órmotlan pihe kezeslábasomat. Minden, ami értékes, itt talál helyet: 1 palack ital, rádió (ez egy hámban a melkasomra erősítve), fényképező, filmfelvevő, dexamethason injekciók (egy fogkefe tokba készítve, előre felszívva), fejlámpa akkumulátor, zászló, menekülő kötélgyűrű, műholdas telefon, kevés olajos magvak és aszalt gyümölcs. A hátizsákba csak egy könnyű bivakkzsák, az oxigénpalack, egy termosz, és tartalék kesztyű és némi gyógyszer, kötszer kerültek. Gyakorlatilag üres. Azért viszem. Ráülhetek, és ha úgy hozná a sors, a beledugom a lábam…

Az utolsó táborból rendszerint lassabban indulok. Nem tesz jót nekem a zsúfolt, levegőtlen sátorban főzőcskézés. Bölcs dolognak tartom ilyenkor lassan, fokozatosan bírni keringésre a besűrűsödött vért, fokozatosan felgyorsítani egy olyan tempóra, amit aztán a nap során tartani tudunk megállás vagy hosszabb pihenők nélkül. Talán utolsó előttiként kezdek. Másfél óra múlva már csak a fiatalabbik Rob és Tim barátom, valamint az egyik sherpa vannak előttem. Richard és a vele mászó sherpa előzése rendkívül körülményes volt, manővereik bizonytalannak tűntek a köteleken, így rászánom magam egy jelentősebb kerülőre. Amikor – úgy 20 perc után – újból a fix kötelek mentén vagyok, egy lefelé mozgó alakra leszek figyelmes. Tompa agyammal nem ismerem fel. Sötét van, maszk van rajta, és nem is érdekel igazán semmi, csak az engem körülvevő közvetlen környezetem alkotta rideg sziklás-havas mikro-univerzum. Köszönünk. Mondja, hogy visszafordul. Gratulálok neki bölcs döntéséhez, és biztonságos utat kívánok. Mintha egy zúgó akvárium mélyén motyognék. A szél egyre erősödik. Pislákoló tudatom ágál ez ellen. Emlékszem rá, hogy ennek nem így kéne lennie. Belehúzok, és most, hogy szabad előttem a pálya, egy lendülettel elérem a 8400 méteres magasságot. Közvetlenül felettem a Balkon sziklakiszögelése látszik. Miközben átszerelek, a rádió tájékoztat róla, hogy Rob meghalt.

– „Mike to BC, Mike to BC, do you copy me, over?” majd a visszaigazolás után: - „Mike to BC: Rob is dead.”[1]

Bár valami nyugtalanító érzés ébredt bennem a rádióból hallott kommunikáció nyomán, én azért tovább másztam, igyekeztem elhessegetni magamtól a szavak keltette különös, zavaró gondolatokat.

Néhány perc elteltével az alaptábor tisztázta Rob státuszát: életműködései leálltak, szeme fennakadt, teste görcsbe rándult. Egyik pillanatról a másikra történt mindez és a jelenetnek Mike és Pada voltak tanúi: Pada Rob-al mászott párban, Mike pedig – miután a visszafordulás mellett döntött – elhaladtában találkozott a párossal.

Sokan kérdezték már tőlem, mit éreztem ekkor. Nem mondhatok mást, mint amit valóban éreztem. A hetek múlásával később kezdtem megértőbb lenni akkori gondolataimmal szemben, de amikor később, 4-én délután, újból kényelmes sátramban pihenve a 2-es táborban visszagondoltam, mardosott a szégyen. Amikor tudatosítottam magamban a szavak jelentését, egy erős tagadás, tiltakozás indult be bennem. Szerettem volna, ha nem hallom a hírt a rádióban. Tudtam, hogy képtelen leszek a gyászra vagy együttérzésre jelen állapotomban és természetesen aggódva gondoltam végig, milyen kihatása lehet az eseményeknek csúcsesélyeimre.

Meg kell értened: ha arról hallok, hogy egy társam bajba jutott, feltétel nélkül feladom addigi célomat, és a segítségére sietek. Ezzel a helyzettel azonban nem tudtam mit kezdeni, véglegessége bosszantó volt.

Henry, aki az alaptáborból kísérte nyomon csúcstámadásunkat, arra kért minket, maradjunk ott, ahol vagyunk, amíg értékeli a helyzetet. Elzártam az oxigénpalackom, mivel nekem nem állt rendelkezésemre olyan bőséges készlet, mint társaimnak. Talán 40 perc telt el. A szél szinte viharos erejű volt, egyhelyben álldogálva nagyon fáztam. Figyeltem a rádiót, de nem sokat tudtam kihámozni a kommunikációkból. Mint utóbb kiderült, más sem, az alaptábort is ideértve. Egyetlen csatornát használtunk, az expedíció sherpa tagjai és mi, így a sherpa és angol kommunikációk rendre összegabalyodtak. A többiek rádióinak akkumulátorai vészesen haldokoltak. (Én saját rádiómat használtam, amit ismertem, és aminek teljesítménye meghaladta az expedíció rádióinak teljesítményét.)

Oxigénhiánytól tompa tudatom a kusza kommunikációkból azt hámozta ki, hogy Rob (aki vagy halott, vagy sem), a Balkonon van. (Valójában fiatalabb Rob és Tim voltak már csak felettem, a Balkonon.) Úgy döntöttem, felmegyek a Balkonra, ami – úgy tűnt – csupán karnyújtásnyira van. Azt terveztem, dexamethason injekcióimból néhányat beleszúrok Rob-ba. Ha meghalt, úgy nem ártok vele, ha pedig nem – márpedig ezek a leépülő folyamatok lassan hömpölygők és bizonytalan hosszúságúak – úgy esetleg még segíthetek is rajta.

Be kell, ismerjem, leginkább a cselekvés igénye motivált. Derengett valami arról, hogy valószínűleg ez „helyes”, de ez csupán távoli dogmának tűnt. Mozogni, haladni szerettem volna. Továbbhaladásomról tájékoztattam Henry-t rádión, majd – meglepően gyorsan – a Balkonon találtam magam. Az idősebbik Robnak természetesen nyoma sincs. Tim, kicsi Rob és én elhatározzuk, hogy tovább haladunk a csúcs felé.

Henry – nekem feltétel nélkül (saját palackom a hátamon volt), a többieknek azzal a feltétellel, hogy megvárják az oxigént szállító sherpákat – megadta az engedélyt. Leguggoltam, Tibet felé fordulva, hogy teát töltsek magamnak és ellenőrizzem az oxigénpalackomat. Ráébredtem, hogy amikor 8400-ról elindultam, elmulasztottam újból megnyitni. Eközben megérkeztek a sherpák. Éreztem, hogy a szél szinte elviselhetetlenül felerősödik. Igyekeztem objektíven felmérni a körülményeket: maximum 2 kötélhosszt láttam be, a testem pedig, még így, guggoló helyzetben is, bizonytalanul imbolygott az egyenetlen széllökések kompenzálása közben. Hallottam, hogy a sherpák idegesen kiabálnak a rádióban. Többször kísérletet tettem, hogy elérjem az alaptábort, de egyszer se sikerült elfognom egy „rádió-csendes” ablakot. Szerettem volna beszámolni Henry-nek és azt is sejtettem (a mások iránti felelősség érzése egyre erősödött bennem, és valószínűleg bűntudatot is éreztem korábbi közömbös, elutasító gondolataim miatt), hogy komoly esély van rá, társaim hasznát vennék segítségemnek, energia-, oxigén- és teatartalékaimnak.

Henry elért engem rádión. Beszámoltam neki megfigyeléseimről. Egyetértett az értékelésemmel és arra kért, kísérjem figyelemmel a visszavonulást. Ráébredtem, hogy kicsi Rob és Tim tovább indultak, amíg én az oxigénnel és a teával vacakoltam. Talán velük van az egyik sherpa is. Úgy döntöttem, utánuk indulok. Bíztam benne, hogy viszonylag gyors tempómmal fél órán belül elérem őket. Ekkor ért fel a Balkonra Pada. Kértem, segítsen a keresésben, mire ő döbbenten kiabálta nekem az elszabadult orkánban, hogy Tim és kicsi Rob lefelé indultak el. Nem tudtam, mit tegyek és rettegtem, hogy hibás döntést hozok. Ha egyszer elindulok lefelé, semmi sem állít meg. Nem hiszem, hogy még egy visszafordulásra képes lettem volna. Két „elveszett” társamnál nem volt már működő rádió.

Egy újabb sherpa ért fel, nem sokkal a Balkon alá. Megerősítette Pada állítását: kicsi Rob és Tim – látva a romló körülményeket – nagyon bölcsen a visszafordulás mellett döntöttek. Mint a lavina, döngettem lefelé. Senkit nem kellett megfordítani, mindenki lefelé tartott. Elhaladtam társaim mellett, mindenki önállóan mozgott. Elérkeztem 8170 méterre, Rob holtestéhez. Tim már mellette volt. Nem sokat tehettünk. A test a rögzített kötélen lógott, enyhe szöget zárva be azzal, kissé kicsavarodva. A test konzisztenciájából, merevségéből látszott, hogy a halál már rég beállt. Amennyire tudtam, párhuzamosítottam a testet a fix kötéllel, kezeit – némi nehézség árán – a mellkasára helyeztem, lezártam csapattársam szemeit, majd egyik kesztyűjét az arcára tettem és a csuklyáját rábogoztam, hogy a madarak ne csipkedjék szét. Tim, Rob és Richard segítettek, személyes tárgyakat kerestek Rob zsebében, megtalálták fényképezőjét. Megfogtam az előttem fekvő test kezét és most először, tapasztalva annak abszurd merevségét és „emberidegenségét”, elöntött az együttérzés és a gyász. Erősnek éreztem magam és tudtam, hogy innen már tetszőleges körülmények között elérem a négyest. Talán ezért…

Talán néhány percig álldogáltunk még, aztán – tehetetlenül és kábán – tovább ereszkedtünk.

A nyeregben kicsi Rob és Tim került mellém a sátorba. Mindaz, ami odafenn történtek, egy másik csapattal, egy másik hegyen, egy régi elbeszélés lapjain történtek meg. Voltam már – sokszor – „nagyon” fáradt. De most úgy éreztem, régóta már a puszta érzelmeim, gondolataim folynak ki belőlem. Közömbös voltam. Üres. Egy ponton úgy elmerültem gondolataimban, hogy amikor Tim megszólított, ijedt döbbenettel vettem tudomásul, egy sátorban vagyok, sőt, mi több, mások társaságában. Aludtam másfél órát.

Amikor felébredtem, tisztán tudtam gondolkozni. Tudtam, hogy Rob meghalt. Tudtam, hogy nagyon fog fájni később. És ébredező bűntudattal vettem tudomásul, hogy a hegyet még mindig, most is meg szeretném mászni. A Déli-nyeregben vagyok. Csak még egy nap. Nagyon nehéz lesz.

Szinte szavak nélkül beszéltük meg. Tim, kicsi Rob és én. Kibírnánk még egy kísérletet. Megkérdeztük az alaptábort. Henry helybenhagyta, ha az idő megjavul. Felhívta műholdas telefonon a meteorológiai intézetet Angliában. Ők tájékoztattak minket, hogy az idő még legalább 48 órán keresztül viharos lesz. Tíz percen belül úton voltam. A kettes tábort talán délután négykor értem el. A többiek – jóval később indultak – megérkeztek még aznap este. Aznap éjjel, majd a rákövetkező napon a csúcs környékén tökéletes, szélcsendes volt az idő.