Raid Pyreneen (1) - Kerékpárral az Atlanti óceántól a Földközi tengerig a Pireneusokon át
RAID PYRENEEN 1. nap : 136,63 km + 2510 m szintemelkedés
Míg Péter mosni és a kempingben reggelizni készült, én a partra gurultam, hogy ott fogyasszam el az energiául szolgáló finomságokat. 9 órakor még csak ébredezett a part, egy-két sétáló és kocogó, illetve horgász, halász tűnt csak fel. Hendaye-ben első pecsétemmel „útjára indítottam” a 10 napos Raid Pyreneen nevű, kerékpáros Pireneus átkelés túránkat. A szörfösöket nézve futottam össze egy amerikai sráccal, Jimmel, akivel örömmel váltottunk néhány szót a Raidről, hiszen mindketten erre vállalkoztunk, ám míg mi málhával 10 nap alatt, ő – valamivel könnyebb útvonalon - kísérőautóval 4,5 nap alatt. Az óceánnak búcsút mondva a Pireneus először kis buckákkal, bájos baszk falvakkal mutatkozott be; az utak kifejezetten jó minőségűek voltak. A Raid első hágója (a 28-ból) a mindössze 169m magas Col St Ignace volt. Kb. 40 km után az útvonal egy csupán 213 m magas, ám emlékezetes dombtetőre kapaszkodott fel. A tetőről utoljára még éppen ki lehetett venni az óceánt, emellett a kaptatón meredekségmérőm 2-300m hosszan 16-18%-ot mutatott. Ezután már kevésbé aggódtam a további nehéz hágóutak miatt. St Jean Pied de Port szép kisváros volt, melyben a vendéglátóegységek és a jelentős szálláskínálat is megmutatta, a Szent Jakab út turisztikai jelentőségét, hiszen annak ez az egyik kiindulópontja. Kb. 10 km múlva érkeztem meg az első igazi pireneusi hágóút kezdetéhez, mely ráadásul az egyik legnehezebbnek ígérkezett; az egymást követő hágóutak nevei: Col d’Haltza, Col Burdincurutchéta és Col Bagargui avagy Iraty (1319 m). Az első hágóig az út 4 km 11%-os meredekségét gyakran a nyeregből kiállva volt célszerű leküzdeni. Örömmel tapasztaltam a forgalom hiányát, élveztem a természetet. 2-3 km után az út mentén a páfrányból füttyömre egy tehén nézett rám kedvesen, fentebbről pedig váratlanul egy ló kezdett nyerítések közepette lefelé „kocogni”/ ügetni. Jópofák voltak. Később pedig a szembülső sávba kellett hajtanom, hogy elkerüljek az út közepén álló két békés lovat. Itt találkoztam ezekkel, a Pireneusokra több helyütt jellemző állatokkal. A második és harmadik emelkedőszakaszról egyre jobban rá lehetett látni már a tájra, a messzeségre. A tetőről nem sokkal a teljes sötétedés előtt láthattuk meg másnapi legendás hágóutunk, a Col d’Aubisque hegyeit.
RAID PYRENEEN 2. nap : 107,41 km + 2542 m szintemelkedés
Egy patakvölgyben először egészen a Pireneusok pereméig ereszkedtünk; utunkat arrafelé vezették át a nem túl magas, ám meredekségéről szintúgy neves, 1035m magas Col de Marie Blanque felé. Kezdeténél tábla is kiemelte, hogy a 4 km-en át jellemző 11%-os meredekség miatt az igazán embert próbáló kaptatók közé emelik. Ezen az emelkedőn is – direkt a kerekesek számára - kilométerenként táblák jelezték a magasságot, a hágóig hátralevő kilométerek számát és a következő kilométer meredekségét. Újabb összekötő szakasz után a Pireneusok egyik legendája – a Tour de France által előző nap felkeresett – 1709m magas Col d’Aubisque következett. Boldog voltam, hogy kék ég alatt, napsütéses hágóutunk lesz, mert több túrabeszámolóban is azt olvastam, hogy itt gyakori, hogy a nyerget felhő borítja. Az emelkedő egyenletes 5-6%-os meredekséggel kezdett a hegyoldalban, miközben az út mellett – még össze nem szedett – eldobált flakonok, papírok, újságok, stb. hevertek. Gourettebe érve nagyon gyorsan befelhősödött, így onnan kilátás híján már csak néhány Tour emléktábla és az aszfaltra festett feliratok kötöttek le: a szurkolók nagyon kihasználták a TV közvetítés adta nyilvánosságot, mert rengetegszer pingálták oda az ETA, baszk szeparatista szervezet betűit. A tetőn negyedik pecsétünket gyűjtöttük be. A lejtőn a meredek sziklafal oldalára „odatapasztott” kocsiút nagy nevezetesség, sajnos a párában kevéssé volt élvezetes. Útközben megtaláltuk Wim van Est emléktábláját, aki 1951-ben sárga trikósként zuhanyt 70m-es mélységbe (szerencsére túlélte a balesetet.)
RAID PYRENEEN 3. nap : 93,69 km + 2687 m szintemelkedés
Reggel a ködös, párás időben bő fél óra alatt leküzdött Col des Bordéres még csak bemelegítésül szolgált a nap fő attrakciójához, a Tour de France legelső 2000m feletti hágóútjához, az 1910-ben először szereplő Col du Tourmalet-hez. Ez az átlagosan 7,5%-os, Luz St Saveur felől 1400m szintemelkedésű emelkedő már több, mint 70-szer szerepelt a Tour útvonalán, és az öt legnevesebb közé sorolják. Egy hágókról szóló könyv úgy nevezi, mint: „Minden hágók atyja”. A kerekesek egyik álma, így én is reméltem, hogy szép időnk lesz hozzá. Luztól már napsütésben pedáloztunk a kezdetben egyhangú völgyben. A táj 1400m felett mutatta meg szépségét; ott egyébként botanikus kert is várta a turistákat; előrefelé változatos sziklás, füves 2500-2800m-es hegyek, időnként színes kerekesek, az út mentén békés birkák, fölöttünk csodás kék, visszafelé pedig párásodó völgy. Az utolsó két kilométerről visszanézve már alattunk, a hegyoldalon tekergett az aszfaltút, felette pedig a Pic du Midi csillagvizsgáló is látszott. Épp ezidőtájt kis felhőpamacsok is érkeztek a hágó környékére, még szebbé, feledhetetlenebbé téve a hágót. A tetőn büszkén fotóztuk magunkat a „Tourmalet óriása” nevű kerékpáros szoborral, illetve a magával ragadó panorámával. Kelet felé a völgyet kb. 2000m-es magasságig felhők borították, afölött, két oldalt viszont szépen látszottak a hegyek. Estére még egy kis hágóút, a Col d’Aspin belefért a napba, amely tetején már-már szokásos köd fogadott. A teheneknek csak a kolompját hallottuk, látni nem láthattuk őket.
Irta és beküldte: < Györgyi Gábor >
Folytatjuk!