Elveink  |  Gy.I.K  |  Médiaajánlat  |  Kezdőlapnak  |  Honlapajánló 2017. október 22. vasárnap, napja van.  

szabadban.hu webmail

 Támogatottjaink
. BOM - 2020 Bp. Olimpia
. Budapest-Bamako
. Budapest Titans
. Cseh László
. Dani Gyöngyi
. Farkas Györgyi
. F1 Racing
Exprerience
. Hungexpo
. Kis Sándor - Technosport
. Klein Dávid
. Kovács László Formula2
. Kovács Niki 600 EB
. OLIMPIA
. ParaJet-Ski

  Fogyatékkal élők
  Mindennapok
  Paralimpia
  Sportélet

  Földön - Bakancsban
  Barlangászás
  Hegy- és Sportmászás
  Túrák, séták
  Ti küldtétek
  Tippek trükkök

  Földön - Hóban - Jégen
  Curling
  Gyorskorcsolya
  Jégen (szabadidő)
  Jégkorong
  Jégvitorlás
  Műkorcsolya és Jégtánc
  
  Sífutás
  Síugrás
  Snowboard
  Szánkó és Bobsport
  Tippek-trükkök
  Ti küldtétek

  Földön - Kétkerék
  Gyorsasági motorsport
  Enduro és más motorsport
  Motorokról
  Motoros rendezvények
  Quad
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  BMX
  Kerékpárok
  Kerékpáros rendezvények
  Mountainbike
  Országúti kerékpársport
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Földön - Négykerék
  3,2,1.GO!
  Autó különlegességek
  Autós programok
  Forma1
  Gokart
  Gyorsasági autósport
  Oldtimer és programok
  Rally és egyéb autósport
  Terepjáró
  Terep-Rallye
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Földön - Sportok még
  Asztalitenisz
  Atlétika-Torna
  Boksz
  Budo
  Duatlon - Triatlon
  Egyéb sportok
  Extrém
  Fegyveres sportok
  Futás aszfalton
  Futás terepen
  Futball-Futsal
  Golf
  Golyós sportok
  Háromtusa-Öttusa
  Kézilabda
  Kosárlabda
  Más labdasportok
  Mozgás
  Röplabda
  Sportkülönlegességek
  Sportpolitika
  Sportvilág
  Squash
  Tenisz
  Tollaslabda
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Földön - Vitalitás
  Aerobic
  Egészség
  Erőnlét
  Fitness
  Táncsport
  Táplálkozás
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Levegőben
  Ejtőernyő
  Hőlégballon
  Kisrepülők
  Sárkányrepülés
  Siklóernyő
  Vitorlázó repülés
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Vízben
  Búvárkodás
  Csónak és vizitúrák
  Csónak, Kajak-Kenu
  Hajó, Yacht, Motorcsónak
  Horgászsport
  Jet-Ski
  Kite-Surf
  Motorcsónaksport
  Műugrás - Toronyugrás
  Rafting és vadvízi sportok
  Surf
  Úszás-Szinkronúszás
  Vitorlázás
  Vizilabda
  Vizisí és Wakeboard
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Kedvenceink - Állatsportok
  Halak
  Kutyák
  Lovak
  Madarak
  Minden más
  Ti küldtétek
  Tippek-trükkök

  Sporttal kapcsolatban
  Dopping
  Kultúra
  Létesítmények
  Navigáció - GPS
  Rólunk
  Sportkultúra
  Támogatjuk
  Partnereink

 
Cikk beküldése    |    Boltkatalógus    |    Fórum    |    Piactér     |    Sportfotók    |    Sportvideók    |    Humoros videók    |    Humor    |    Rólunk



 
 
Grossglockner (3798m) túraleírás
2011-06-07 22:34:25


Utoljára februárban voltunk mászni a Gerlachon, és ez több, mint három hónappal ezelőtt volt. Emiatt énrám már erősen érvényesült Diemberger mondása, vagyis kezdtem teljesen elveszteni az életkedvemet. Emellett a Pallavicinit már évekkel ezelőtt kinéztem az interneten, tervezgetve, hogy talán majd egyszer…, de eddig nem hozta úgy a sors. Most viszont végre megint felvetődött, hogy menni kéne már valahová, aztán rájöttünk, hogy most akár megpróbálhatnánk ezt is. Miután az ideális évszakban voltunk, elkezdtük nézegetni a meteort. Úgy alakult, hogy végül tervezett indulásunkat épp az időjárás miatt kellett elhalasztani néhány nappal, de végül utóbb még ez is pozitívumnak bizonyult, mert így legalább nem a hétvégi csúcsforgalomban voltunk ott.

Tehát – a meteor alapján – kedden reggel véglegesen eldöntöttük, hogy megyünk. Nem volt igazán tökéletes az előrejelzés, de azért biztató. Szelet nem jósoltak, és csapadékot is csak egész kicsit, bár felhősnek ígérkezett mindhárom szükséges nap. Előtte volt egy néhány napos rossz idő, de reméltük, hogy a friss hó miatti lavinák már lejönnek, mire mi odaérünk.

Dél körül indultunk el, mivel estére akartunk a parkolóba érni. Mindenféle előre nem látható kalamajka (eltévedések és hasonlók) után este 7-re meg is érkeztünk a Glocknerstrasse elejéhez, még épp jókor, mivel 7:15 után már nem lehetett volna felmenni. A Franz Joseph háznál beálltunk a hatalmas parkolóházba, ahol rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Este még elmentünk az alagúton át egy darabig, hogy egyrészt meglássuk a bivakházat, másrészt fotót tudjunk készíteni a vágyunk tárgyát képező kuloárról, hátha látunk rajta valami hasznosat. Sajnos ebből - mivel felhők ereszkedtek a hegyre - túl sok mindent nem láttunk, de legalább a házat megsejtettük a távcsővel. A felfedezőút után beköltöztünk a lépcsőházba, mivel itt volt a legmelegebb, és nekiálltunk a szokásos zacskós levesből álló vacsora megfőzésének. Ezután pedig az autóban megágyaztunk, és aludtunk.

Reggel arra ébredtünk, hogy újabb autó érkezik, majd láttuk, hogy négyen készlődnek túrasível. Rossz érzésünk támadt, mivel a Glockner Bivak, ahol az éjszakát akartuk tölteni, igencsak kicsi, és nem akartunk kiszorulni belőle. Ráadásul hálózsákot sem szándékoztunk vinni, a súly csökkentése miatt, tehát elég fontos volt, hogy mielőbb felérjünk. (Hála Istennek, osztrák barátainkra egészen biztosan lehet számítani, hogy a bivakházakban is van takaros párna, pléd.) Egyébként azt tudtuk, hogy ez a ház túlzsúfolt szokott lenni hétvégén, de mivel mi hétköznap mentünk, nagyon reménykedtünk, hogy nem lesznek sokan. Félelmeink szerencsére alaptalannak bizonyultak, mivel a négy fiú nem oda készült.

Mi tehát elindultunk lefelé a ház alatti lépcsőkön át. Eléggé idegesítő volt, hogy lefelé kell indulni, és több, mint 300 métert lemászni, de hiába, ha egyszer köztünk volt ez a mély gleccservölgy. Alulról tehát a Pasterze gleccser szelíd, lapos lejtőjén indultunk felfelé, és vártuk, hogy a Pallavicini végre a szemünk elé táruljon. Amikor ez megtörtént, elállt a szavunk, ugyanis látszott, hogy a kuloár egyik fele sötétebb, szóval valószínűsíthetően jeges. Azért akkor még azzal nyugtattuk magunkat, hogy hátha firn, csak régi, s ezért koszos. Közben elérkeztünk egy kicsi kuloárhoz, amin a gleccserről fel lehetett mászni a hegyoldalba, így bal felé vettük az irányt. Ennek a tetejétől már nehezebbé vált az út, mivel az előző pár napban lehullt friss hóban még egyáltalán nem voltak nyomok. Így lassacskán felvettük az ilyenkor szokásos formációt, vagyis András hősiesen taposta a nyomokat, én pedig kullogtam mögötte. Ez mondjuk némiképp kényszerhelyzet számára, ugyanis ha nem akar elaludni mögöttem, kénytelen elől menni. Ilyenkor – időnként erőt véve magamon, meg hogy tudom, hogy nagyon úgy szokás, illendő és sportszerű – az élre török, de ez csak kb. a táv 15%-át teszi ki. Minden esetre egyre meredekebb lejtőkön nyomultunk felfelé, de ami még rosszabb, a hó is egyre puhább, omlósabb lett. A házat pedig még nem is láttuk. Hogy ne legyen az út másmilyen aggodalmaktól sem mentes, a pályánk 8-10 méter magas szérakok alatt vitt el, ami őszintén szólva nem kizárólag a rácsodálkozás magasztos érzésével töltött el a 30 fokos melegben. Szóval nagyon kellett volna igyekezni kifelé alóluk, de a nehéz pálya miatt mégis elég lassan abszolváltuk ezt a részt.

Végre aztán nagynehezen kiértünk a gerincre, melyen már legalább semmilyen lavina-, szérak- és kőhullás-veszély nem volt. Ekkorra utolért minket egy parti, akik persze kényelmesen csörtettek felfelé a nyomainkban. Érezték is ennek súlyát, mert már messziről integettek, és köszönés helyett nyomtaposás miatti hálájukról kiabáltak. Természetesen az utolsó 200 méteren meg is előztek bennünket, és iménti megbecsülésüket sajátos módon azzal fejezték ki, hogy mire mi is felértünk, elfoglalták a ház jobbik, vagyis felső szintjét. (Legalábbis akkor még azt jobbnak gondoltuk.) Később aztán András szerint (én nem hallottam) elnézést kértek, de csak azért, mert – mint mondták – nem vették észre hogy nő vagyok, mikor elmentek mellettünk, mert bezzeg, ha észreveszik, nekünk hagyják a felső szintet. Na kössz szépen. Kissé megtépázták női hiúságomat, mivel kb. fél méterrel mellettem mentek el, miközben még néhány szót is váltottunk. Tehát ha tényleg nem vették észre, az elég kínos rám nézve, de ez nyilván a korral jár. Azért minket az alsó szint annyira nem zavart, és különben is megbeszéltük velük, hogy majd másnap ők taposnak nyomot. Mondjuk egyetlen hátránya volt az alsó szintnek: akkora volt a hely, hogy a sisakot magamon kellett tartani, mert folyton bevertem a fejemet a felső szintet tartó zártszelvényekbe, és szögvasakba.

Tehát bevackoltunk, aztán jött, ami ilyenkor jönni szokott: hóolvasztás, levesfőzés, evés. A házban található logbookba is beírtunk. Mivel nekem épp aznap volt a születésnapom, saját magamnak szóló jókívánságokkal sem fukarkodtam. Minthogy sokmindent ilyen helyeken este nem lehet csinálni, korán lefeküdtünk, már úgy félnyolc körül. Este 10 óra tájt újabb parti érkezett. Pakolás, főzés, zajongás, stb. következett 1 órában. Végre megint csend lett, lehetett aludni. Illetve lehetett volna, ha az a hapsi, aki András mellett feküdt, el nem kezdett volna horkolni. De sajnos igen. 100dB-lel, legalább. Ettől kezdve András állandóan lökdöste, de igazából ez nem sokat segített rajtunk, ami az alvást illeti. Egyszer aztán már egy ideje egész jól elhallgatott, s halványan felderengett az alvás lehetősége, ami azonban csakhamar megint fényévnyi távolságba került. Hangokat hallottunk ugyanis kintről, és ez azt jelentette, hogy megint érkezik egy parti. Ekkor éjjel 1 óra volt. A szokásos: pakolás, főzés, zajongás, stb. következett 1 órában. Ez most még rosszabb volt, mint előbb, mivel ők már nem fértek el a priccseken, ezért az ágyak és a bejárat közötti másfél méterszer nyolcvan centis helyen osztozkodtak ülve, az összes bakanccsal és hátizsákkal. Ekkorra már egyértelműen mázlink volt az alsó helyekkel, mert annyira levegőtlenné vált a kis kalyiba, hogy szerintem a felső emeleten meg is fulladtunk volna. Nagy nehezen azonban mégiscsak csend lett, s valahogy ebben az utolsó órában még aludni is tudtunk.

Sajnos az óra kegyetlenül megszólalt hajnali háromkor, és mi negyed óra vajúdás után a felkelés mellett döntöttünk. Mozgolódásunkra a nyomtaposó parti is kezdte összeszedni magát. Ők végül kb. negyed órával előttünk elindultak, mi pedig négy óra után pár perccel, a reggeli kávé élvezete után vágtunk neki a beszálláshoz vezető útnak.

Szerencse, hogy előttünk mentek, mert 30-40 centi hóban kellett a lépéseket kitaposni. Hiába fagyott meg a hó felső 1-2 centije, nem volt annyira tömör, hogy az a vékony réteg megtartson. Egy darabig nagyjából szintben vezetett az út, majd később lejteni kezdett. Itt jöttek a problémáim, mert az előttünk járó fickók a maguk 190 centijével akkorákat léptek, hogy nekem szinte ugrani kellett egyik nyomból a másikig. Ráadásul minden lépésnél bevertem a sípcsontomat a fagyott kéregbe. (Most is kék.) Nyavalygás ide vagy oda, azért csak elértünk a beszálláshoz, bár ez a kalauz szerinti 45 perc helyett nekünk 75 perc lett. A beszállás alatti peremhasadéknál váltottunk botról csákányra, majd tovább indultunk. A peremhasadék átmászása semmilyen problémát nem jelentett, jól tartott a beleszorult hó. Eztán következett a Pallavicini kúpjára való felmászás, ami ugyan meredek volt, de a hó ezen is kiválóan tartott. Mivel pedig a felső parti szépen taposta a nyomokat (melyek távolságával innentől már nem volt problémám), könnyedén haladtunk a folyosó bejárata felé.

Ide beérve még csak a folyosó első fele tárult a szemünk elé, mivel van benne egy enyhe jobb elhajlás. Ameddig elláttunk, az út jó minőségűnek és könnyen járhatónak tűnt. Az is volt. Ami nem volt túl nagy élmény, hogy a fölső parti innentől kezdve egész úton tolta ránk a kisebb-nagyobb jégdarabkákat, illetve időként kavicsokat. Úgy hullott, mint a zápor, csak úgy kopogott a sisakon. Szereztünk is néhány kék foltot, pedig az igazán nagyok hál'Istennek elkerültek bennünket valami csoda folytán. Párszor olyan hanggal mentek el mellettünk, mint egy propelleres repülőgép. Minden esetre szépen, jó ütemben haladtunk felfelé. Az idő is gyönyörű volt, nézelődtünk, fotózgattunk. (A jó ütemet természetesen magamhoz képest értem.) Elértük lassan az elhajlást, és már beláttunk a folyosó felső szakaszába is. Az út felénél kicsit feljebb voltunk. Ekkor már láttuk, hogy alattunk is mászik egy pár, később kiderült, lengyelek voltak. Ekkor egyszer csak az előttünk mászó parti lelassult, és emiatt némi aggodalmat kezdtünk érezni. Mint kiderült, ennek az volt az oka, hogy elkezdtek biztosításban mászni.

Baljós előjel volt, és csakhamar meg is értettük, miért. A talaj egyre jegesebb lett, egyre kevesebb hó fedte, s így mi is jobbnak láttuk innen biztosítva mászni. Andrást kérdeztem, megy-e előre, de félreérthetetlen hevességgel vágta rá a „nem”-et, úgyhogy a jeges szakaszokon én másztam elől. Mondjuk nem egészen erre készültünk (jégről inkább a nyári időszakra tettek említést a leírások), így arra sem fordítottunk nagy energiákat, hogy az egy pár meglévő jégszerszámunk mellé beszerezzünk még egy párat. Így, mikor megláttuk, mi van, az lett a döntés, hogy az elölmászó viszi a jégszerszámot, a másik pedig a két túracsákánnyal küzdi fel magát, tehát annyira egyszerű dolga Andrásnak sem volt. Másrészt azért sem próbáltam rávenni az elölmászásra, mert eddigi életében szerzett jégcsavarokkal kapcsolatos tapasztalatai még nem jutottak értékelhető szintre, s a kuloár egyáltalán nem tűnt optimális gyakorlóterepnek. A jéggel egyébként a másik alapvető probléma az volt, hogy összesen 5 jégcsavarral indultunk útnak. Az első két hosszban ez még nem nagyon okozott horrort. Még töredezett jeges, nyomokban havas volt az út, jól és biztonságosan lehetett haladni, pihenőhelyeket is egész könnyen lehetett lépni. Innentől viszont a kuloár szűkebb és meredekebb lett, a jég pedig – minthogy minden hó eltűnt róla – simává és fényessé vált, szóval igencsak jól jött volna, ha egy-két köztest is be tudok rakni. Az öt csavarból egyre lett volna lehetőség, de az meg annyira gyatra volt, hogy képtelenség volt bárhova becsavarni. Az egyik hosszban mégis beraktam egy köztest úgy félúton, s így a standra már csak egy maradt, de akkor is muszáj volt. Oly mértékben jött rám ugyanis a lábremegés (kicsit megfáradtam az orrkörmös lépésektől), hogy nem bírtam ellenállni a köztes nyújtotta biztonságérzetnek. Hogy mik jutottak eszembe közben, azt inkább itt nem részletezem…

Végül vagy 5 jeges hossz kimászása után – melynek során bekúsztak a felhők is a Glocknerre és fölé – végre megláttam az első gyűrűt jobb oldalt a sziklában. Nagyon jól jött már, hogy nem kell tovább a jégcsavarokkal bíbelődni. Még egy rövidet mentünk a jégen, aztán a keskeny jeges folyosó végérvényesen eltűnt, és sziklák vették át a helyét. Innentől még három hosszt másztunk a sziklákon. De szerintem kettőből is ki lehet mászni. Maga a mászás nem nehéz, az utat is viszonylag könnyen meg lehet találni. Ebben az első hosszban három gyűrűt / szöget találtam, ezek jól látható helyen voltak. Egyébként ez a nehezebb hossz. Nagyon nem tetszett, hogy mindenhonnan folyt a víz (be a ruhám ujjába), és hogy a kőzet rendkívül törős volt. Egyszer egy lavórnyi kőbe fogtam bele, és megindult. Ha egy ilyet véletlenül leránt az ember, azt az alatta jövők nagyon nem köszönik meg, ha egyáltalán majd még tudnak beszélni. De sok apró kő is van, szinte lehetetlenség elkerülni, hogy ne küldjük a mögöttünk jövőkre. Az első gyönyörű két pontos stand egy kisháznyi sziklán van, a kuloárra merőleges felületen fejmagasságban. Innentől ennek a nagy sziklának a bal oldalán kell elmenni, s utána már adja magát a dolog, hisz látszik jól a végcél, a Glocknerscharte. Ebben a hosszban is vannak gyűrűk, de itt a mászás már annyira egyszerű, hogy mi a nekünk tetsző vonalvezetést választottuk, és kihagytuk a gyűrűket. Végül pedig megláttuk a már jól ismert Schartét melynek tudom, hogy a magyar neve nyereg, de a mi köztudatunkba már csak így került bele.

Nem volt egy rossz élmény. Korábban, mikor a normál úton jöttem-mentem, mindig elgondolkoztatott, milyen lehet onnan feljönni, ahol a normál-utasok „lábremegve” mennek keresztül. És most végre megadatott, hogy mi is onnan jöhessünk.

Itt rövidet hezitáltunk, hogy felmenjünk-e a csúcsra. Fáradtak is voltunk, a felhők is bejöttek, másrészt viszont annyira közel volt, és időnk is volt még. Meg ugyebár a csúcs az mégiscsak csúcs, még ha voltunk is már párszor rajta. Így aztán természetesen felfelé vettük az irányt, és ismét meglátogattuk a nagy keresztet a hegytetőn. Lefelé a normál úton mentünk - a nyeregben lábremegve :-) - majd a Kleinglockner oldalában csúszós-omlós puha mély hóban, de csak az Erzherzog Johann Hüttéig, ahol az éjszakát szándékoztunk eltölteni. Végül a két lengyel is ott aludt, nem mentek már le, pedig eredetileg azt tervezték.

Reggel 7-re tudtuk magunkat összeszedni, és a Hoffmanswegen indultunk lefelé. András, miután érdeklődve tekintgetett körül a háztól lefelé jövet (fotó), egyszer csak meglepetve kiáltott fel: "Jéé, azt a csúcsot is másszák, ott vannak rajta a nyomok!" Majd néhány másodperces elmélyült gondolkodás után halkan hozzátette: "Ja, az a Kleinglockner oldala, rajta pedig a mi nyomaink." Miután kellőképpen elszégyellte magát, magyarázkodni próbált, melynek során tovább rontotta a helyzetét a következő megjegyzéssel: "Jó, na, az a csúcs olyan kicsi, amire az emberek csak úgy fölkirándulnak." :-)

Maga a Hoffmansweg egyébként a háztól a gleccseren halad, majd 2700 méter körül balra egy sziklagerincre megy ki, és ezen a sziklán vezet le a Pasterze gleccserre. Mivel azonban a hó alkalmasnak látszott, mi nem mentünk ki a sziklákra, hanem végig szinte egyenesen egy kuloáron át tudtunk a gleccserre lejutni. Útközben olyan lavinák mellett jöttünk el, amikről nem is hittem, hogy megindulnak: csak vagy 10 centis réteg jött le. Ez jó kis figyelmeztetés volt, hogy egészen ártalmatlannak tűnő helyeken is jó vigyázni. Itt például nem az lett volna a baj, hogy maga alá temet (mivel annyi nem volt), hanem, hogy nekisodor a lejtő alját elálló sziklasávnak.

Még hátra volt a felmászás a parkolóhoz, ami már igazán nem hiányzott, de azért viszonylag fájdalommentesen teljesítettük. Persze, mivel egy sikeres mászás után ilyesmi már nem okozhat gondot.

Mikor felértünk a házba, láttuk, hogy nagy rendezkedések vannak, korlátokat, táblákat raknak ki. Ez azért volt, mert pont aznap a Giro d’Italia napi távjának ott volt a célállomása. Hogy mit keres egy olasz verseny a Glocknerstrassén, azt mondjuk nem tudom, de bicikliben nem vagyok otthon. Lényeg, hogy a körforgalomtól egész nap nem engedtek már fel autókat (a körforgalom a Ferleiten-Heiligenblut-Franz-Joseph ház elágazásnál van), ezt még jövetelünk előtt olvastam. Bár jó lett volna egy kicsit szájat tátani, a nagy felfordulást látva úgy ítéltük meg, hogy jobb mielőbb lelépni, amíg még lehet. Szerintem jól is tettük. Lent a körforgalomnál már javában állt a bál, vagy 30 kamion parkolt itt-ott, butiksorok, műholdas közvetítőkocsik, karámok, korlátok, osztrák és olasz rendőrök és csendőrök tömkelege fogadott. A lefelé vezető úton rendkívül lassan lehetett csak haladni, és szemben pedig jöttek fel a lelkes amatőr bringások. Ha ezerrel nem találkoztunk akkor eggyel sem. Ez egészen Winklernig így volt, a futam gondolom Lienz felől jött. Mi ott a másik irányba fordultunk, így megszűnt ez a látványosság is. Ezzel az izgalmak végére értünk, de reméljük, csak átmenetileg.

Ugyanis minél többször járok a hegyekben, annál rövidebb ideig bírom nélkülük.

www.magashegyek.hu



Szerző: szabadban
Forrás: Baranyi Éva hegymászó
A cikk képei:

 


szabadban.hu hírlevél, legfrisebb
híreink hetente a postafiókodba!




 
   

Ugrás az oldal tetejére

Médiaajánlat | Irjon nekünk | Impresszum